Cuba Libre

Elsőnek jöjjön egy aránylag friss novella, amely a távoli India misztikus vidékére kalauzolja el a kíváncsi olvasót.

   Beköszöntött a tavasz Indiába. Újra megindult az élet a tél múlásával. A távolban fölsejlett már a Himalája ködbe burkolódzott vonulata. A vonat hangosan zakatolva kúszott föl a Shiwalik-hegység oldalában, megmászva a legzöldebb vidéket, amit Anglia elhagyása óta láttam. Kicsit honvágyam támadt az alattunk elterülő végtelen legelő láttán. Nyugat-Bengália legszebb vidékén haladt keresztül az öreg gőzmozdony húzta kocsikkal, teljesen feledtetve velem Delhi állandóan pezsgő, rohanó világát. Alig néhányan ültek velem egy fülkében, ami Indiában igen meglepő dolog volt. Azelőtt még soha nem jártam az országban, nagy benyomást tett rám a szegénységben élő emberek hihetetlen derűs életfelfogása. Még a fővárosban, Delhiben is nyomorban élő embereket láttam, pedig csak a repülőtértől a nyugatra tartó pályaudvarig utaztam taxival. Ahogy a vonat végigzakatolt Indián, mesebeli tájak tárultak a szemem elé, mégis az állomásokon szegényes öltözetű embereket láttam le, illetve felszállni a szerelvényre. Kolkatanál át kellett szállni a Darjeelingbe tartó aprócska hegyi vasútra, ahol a rázkódó kupéban ezeket a sorokat papírra vetem.

   Az úti célom a hegyekben ülő város, Darjeeling, aminek neve a nyugati világban egyenlő a teáéval, azonban a helyiek nyelvén annyit tesz, hogy a hely, ahol villámlik. Én magam nem sokat értek a teázáshoz, csak a filteres változatát fogyasztom néhanapján, ellenben a tejjel hígított változattal, ami ezen a vidéken is honos az angol gyarmatok nyomán. Én nem vagyok angol származású, mégis életem nagy részét ebben az országban éltem le. Magyar gyökereimet le sem tagadhatnám, nevemből tisztán kicseng, mégis Albion az én igazi otthonom. Nemrégiben neveztek ki Anglia egyik vezető tea forgalmazó cégéhez, a British Tea Company-hoz. Azzal a feladattal bíztak meg, hogy a tavaszi szedésből találjam meg a legkülönlegesebbet, és azonnal vásároljam meg a vállalatunk részére. Magam sem értettem miért engem küldtek, hiszen nekem egyik tea olyan volt, mint a másik, de a főnököm csak ennyit mondott: ”Magának csak meg kell keresnie a Chajdévát! Majd ő megmondja nekünk, mit hozzon.”. Fogalmam sem volt kiről beszél, de megnyugtatott, hogy ha Darjeelingben kiejtem a számon a nevét, rögtön tudják majd, hogy kihez vezessék. Így hát repülőre szálltam, majd vonatra, ahol most is utazok.

   Egy indiai asszony, aki mellettem utazott, az imént szólt nekem tökéletes angolsággal, hogy már a végállomáshoz értünk, Darjeeling városába, úgyhogy leteszem a tollamat és elindulok megkeresni azt a bizonyos Chajdévát.                                     

   Egy városszéli hotelban kaptam szállást, nagyszerű kilátással a hegyoldalban elnyúló teacserje ültetvényekre. Már esteledett és a hosszú utazástól elfáradtam, úgyhogy végül úgy döntöttem másnapra halasztom a munkámat. Már lement a nap mire elfoglaltam a szobámat és lemostam magamról az út porát. A szálloda előcsarnokában sokan voltak, szakadt puffokon körbeülve egy-egy nargliet, amiből sűrű füstfelhőket eregettek, betöltve ezzel a szobát. Az egyik férfi meglátta, hogy tétován állok, és az egyik mellette lévő párnára mutatott hívogatva. Nagyon ki voltam merülve így elfogadtam a meghívást. Előtte még sosem volt dolgom vízipipával így megkértem a férfit, hogy mondja el, hogy kell használni. Előtte sosem dohányoztam így egy kicsit meg voltam illetődve, amikor először szívtam a pipa csövéből, de kellemesen csalódtam mivel a füst lágy és kellemes, almás ízű volt. A férfi hozott két pohár tejes teát, az egyiket elém rakta, majd megkérdezte honnan jöttem. Elmondtam neki, hogy Angliából és, hogy most először járok Indiában és sajnos nem turistaként, hanem üzletet kötni. Isten hozta Indiában, mondta, majd elmesélte, hogy ő is az egyik teaültetvényen dolgozik ügyelőként. Kérdésemre elmondta, hogy a Baskara Tea Garden a vidék legjobb minőségű feketeteáját állítja elő, feltétlenül látogassak el hozzájuk. Elmondtam neki, hogy egy embert kell megkeresnem Darjeelingben és csak az ő tanácsára tudok vásárolni. Megkérdeztem nem –e hallotta ezt a nevet, hogy Chajdéva.

   Amint kiejtettem a nevet a számon az indiai férfi összerezzent, motyogott valamit magában, majd elnézést kért, fölállt az asztaltól és eltűnt a füstben. Nem tudtam mire vélni az indulatát, így még elszívtam a pipa végét, majd kicsit zavartan visszamentem a szobámba. Még mindig nem értem miért ijedt meg annyira a férfi a név hallatán. Lehet, hogy valami helyi szokásba futottam bele? Vagy egy kisebb isten nevét vettem hiába szájamra? Nem hagyott nyugodni így mielőtt ágyba bújtam előkerestem egy angol-hindi szótárat a táskámból és kikerestem a Chajdéva szó jelentését. Egyben nem találtam, csak két részre bontva volt értelme: a chaj jelentése az, hogy tea, míg a déva az isten szó megfelelője. Tehát nem mást kell megtalálnom, mint a Tea Istenét.                                                                 

   Az éjjel nagyon rosszul aludtam, az utcáról beszűrődő zajokat sehogy se tudtam megszokni. Reggel felöltöttem magamra kiránduló bakancsomat és oldaltáskámat, mivel tudtam, hogy a teaültetvények közt csak nagyon meredek földutakon lehet közlekedni. A hallban elfogyasztottam könnyed reggelimet, majd odamentem a recepciópult mögött álló turbános férfihoz. Elmagyaráztam neki, hogy egy nagyon fontos embert kell megtalálnom, Chajdéva a neve.

   A férfi szemében ugyanazt az állati félelmet láttam megcsillanni, mint tegnap a narglies férfiében, ám a recepciós szerencsére bátrabbnak bizonyult, de csak suttogva mert megszólalni. Ne hangoztassa, hogy kit keres, mister. – mondta félénken. – Őt jobb nem háborgatni, mert ha megharagítja, akkor mind nagy bajba kerülünk.

   Mégis ki ez az ember, hogy ekkora hatalma van? A turbános férfi nem felelt, csak a pult alá nyúlt és a kezembe adott egy prospektust. És most jobb, ha távozik, mister, tette hozzá határozottan.

   A szórólap egy ültetvényhez tartozó teaházat hirdetett, Baskara Tea Garden néven. Rögtön eszembe jutott, hogy a pipás férfi is ezt az ültetvényt említette tegnap. Kint a főúton egy kis alkudás után találtam egy dzsippes sofőrt, aki hajlandó volt elvinni az említett ültetvényre. Nem tudtam milyen messzire megyünk a szállásomtól, de egy idő után elhagytuk az egymás hátára épült házak tömegét és meredek és keskeny hegyi ösvényeken mentünk tovább. A teacserjékkel borított lankák impozáns látványt nyújtottak, ahogy elhaladtunk mellettük. Kérdésemre a sofőröm elmondta, hogy azért ilyen helyre telepítették a növényeket, mert a tea nem szereti, ha a lába vízben áll, ami ezen a vidéken máshol elkerülhetetlen.

   Majdnem egy órát utaztunk, mivel a szerpentineken csak nagyon lassan tudtunk haladni. A Baskara Tea Garden egy meredek domb oldalában húzódott, olyan messze, hogy a végei már a ködbe vesztek. Az ültetvényen nagy kosarakkal a hátukon viselő helyi nők dolgoztak, óvatosan szedve minden egyes tealevelet. A cserjék mezeje fölött egy sziklaperemen állt egy épület, ahol a teát földolgozzák, valamint kicsit arrébb egy kisebb teaház a turistáknak. Otthagytam a dzsipet és a teaház felé vettem az irányt. Az épület teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a közeli hegyekre. A benti helységben csak egy amerikai házaspár kortyolta forró italát az egyik sarokban, fel sem figyelve érkezésemre.

   Egy ideig tanácstalanul álltam, de hamar megjelent egy fehér bőrű pincér, és megkérdezte, miben állhat a rendelkezésemre. Elmagyaráztam neki, hogy azt mondták, itt kérhetek tanácsot teavásárlás ügyében egy Chajdéva nevű embertől. A pincér felhúzta a szemöldökét, majd azt mondta, meg kell kérdeznie a főnökét az ügyben. A pincér eltűnt az egyik hátsó ajtó mögött, majd pár perc múlva hangosan vitatkozva tért vissza egy öltönyös indiai férfi társaságában. Hangosan hadartak valamit hindi nyelven, de végül úgy hangzott dűlőre jutottak. Az indiai férfi odajött hozzám, üdvözölt, majd közölte, hogy a Paul, a pincér, elkísér Chajdévához.

   Paul kíséretében indultunk el egy hegyi ösvényen, ami elvezetett a feldolgozó épület mellett, majd meredeken fölfelé tartott, megkerülve egy közeli hegyormot. Az út már nem volt olyan jó mint eddig, lassan haladtunk a kövek közt lépkedve. Paulon láttam, hogy nem igazán fülluk foga, hogy a titokzatos férfihoz vezessen, és ez az én szívembe is félelmet plántált. Vajon mi lehet az, amitől a helyiek ennyire tartanak? Nem tudtam a választ, de tisztában voltam vele, hogy hamarosan találkozok vele.

   Már éppen meg akartam kérdezni Pault, hogy mennyi van még az utunkból, amikor a pincér megállt és határozottan a hegyoldal fele fordította tekintetét. Én is odanéztem és megláttam egy a sziklafal mellé épített kis házikót, aminek gazdag díszítése egy indiai temploméra emlékeztetett. Megálltunk a kis épület ajtaja elött elámulva annak keleti varázsba burkolódzott szépségétől. Paul, odafordult hozzám és elmondta, hogy mire kell ügyelnem, ha bemegyek. Először is soha ne nézzen a szemébe. Másodszor, csak akkor beszéljen, ha Chajdéva kérdezi. Harmadszor, végig maradjon tisztelettudó és alázatos, mert különben könnyen megharagíthatja. Láttam a pincér arcán, hogy ezzel ő letudta a rá kirótt feladatot, és csak egymagamban léphetek be a szentélybe. Paullal kezet fogtam, ő sok szerencsét kíván, majd visszaindult az ösvényen. Még egyszer összegyűjtöttem minden bátorságomat, majd az ajtót kitárva beléptem Chajdéva otthonába.

   A helység homályba burkolódzott, a nyirkos levegő érintésétől végigfutott a hideg a hátamon. A levegő szinte vibrált valamiféle földöntúli energiától. Ott álltam a sötétben, mozdulni sem mertem ijedtemben. Semmit nem láttam, ugyanakkor éreztem, hogy valaki még van a helységben. Lüktetett valami a sötétben, szinte már úgy éreztem, hogy közvetlen mellettem áll, amikor fény gyulladt. Apró mécsesek álltak a fal mellett, rebegő lángjuk sejtelmes fényt kölcsönzött a helységnek. A szentély másik végében megláttam egy hatalmas kőből faragott trónust, amiben egy alakot véltem fölfedezni, de nem volt elég fény ahoz, hogy lássam az arcát. Az uralkodói szék körül füstkígyók tekergőztek, erős fűszeres illatuk megcsapták az orromat. Halk hindi zené is hallatszott, körbefonva minket mágikus dallamaival, pedig sehol nem láttam zenészeket a helységben.

   Mit keresel itt, idegen? Csendült fel egy mélyen zengő hang, meglepően tiszta angolsággal.

   Tanácsért fordulok hozzád Nagy Chajdéva. Emlékezve a pincér intelmeire, tekintetemet a padlóra fordítva válaszoltam.

   Honnan érkeztél, idegen?

   Nagy-Britanniából, feleltem.

   És mi hozott téged ide ilyen messzi földről?

   Azért küldtek, hogy vásároljam meg hazám részére, Darjeeling legjobb teáját.

   Itt minden tea jó, idegen. Az istenek ajándéka a tiszta gondolkodásra és megtisztulásra.

   Otthonomba a vidék legízletesebb teáját vinném, ehhez kérném segítségedet, Nagy Chajdéva.

   Hát hozz elém mindből, és én megmondom melyik érdemes a teák királyának. Hét nap múlva térj vissza, és megkapod amiért jöttél.

   Köszönöm jóságod Nagy Chajdéva.

   Elkezdtem lassan kihátrálni a szentélyből, tudván, hogy a helyi templomokban ez így szokás. Közben fölpillantottam a trónusra, ahol még mindig az árnyalak ült engem figyelve. Lassan hátráltam kifele, amikor a lábam megakadt valamiben a padlón, hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és hangosan elvágódtam a kőpadlón.

   Azt a rézfán fütyülő rézangyalát! Szaladt ki a számon anyanyelvem cifra átkozódása. Még végig sem futott az agyamon mit is mondtam, máris újra megszólalt a Tea Istenének hangja.

   Mit mondtál, idegen?

   Csak elestem és ügyetlenségem fölött érzett dühömben szalad ki a számon, magyarázkodtam miközben föltápászkodtam.

   Ismételd el amit mondtál! Hallatszott a parancs.

   Nem angolul van, hanem az anyanyelvemen, magyarul: A rézfán fütyülő rézangyalát.

   A trónuson lévő álak megremegett és fölállt. Előlépett az árnyékból, lábai körül füst kavargott. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy a titokzatos Chajdéva, a Tea Istene, egy idős, szikár, európai szabású sportzakót viselő, fehérbőrű férfi. Teljesen letaglózott, ahogyan ott állt előttem és tétovázva engem mustrált.

   Szóval te magyar vagy? Kérdezte anyanyelvemen. Már évtizedek óta nem járt erre egy magyar sem. Odajött hozzám és a kezét nyújtotta nekem. Csoma István vagyok. A nagyapám, Körösi Csoma Sándor neve biztosan ismerősen cseng magának.

   Hát persze! Váltottam könnyedén magyarra. De hát mit keres egyáltalán maga itt az isten háta mögött?

   Bizonyára hallotta, hogy a nagyapámat itt, Darjeelingban helyezték végső nyugalomra. Évekig kutatta a Himaláját és végül az is okozta a vesztét, mondta és láttam rajta, hogy örül, hogy végre talált valakit, akivel anyanyelvén beszélhet.

   Itt a környéken mindenki istenként tiszteli magát. Ráadásul ez a név: Chajdéva!

   Tudom, ne is mondja! Ezeknek az embereknek itt az élete függ tőlem, itt hatalmam van.

   De mégis miért?

   Hosszú história. Már vagy negyven éve élek itt, Darjeelingben. Apám nyomában jártam, egész fiatalon hagytam ott a hazámat. Egy tea gardenben kaptam szállást, ami akkor ezen a földön húzódott. Nagyon szívélyes házigazdám volt, Rushdie úrnak hívták. Amikor eljött a tavaszi szedés, Rushdie főzött belőle nekem, hogy kóstoljam meg, ehhez hasonlót még Európában sem ihattam. Megízleltem a főzetet ám az ízében volt egy szörnyű törés, ami értéktelenné tette minden ízét. Később Rushdie fölfedezte bennem a tehetséget és több fajta szedésű, és származású teát kóstoltatott meg velem, ízlelésemmel ki tudtam válogatni az aranyat érő füveket az értéktelen szemétből. Rushdie  úr azt mondta, hogy a tehetségemet isten adta így a helyieknek nehezen kimondható nevem helyett a Chajdéva-val ruházott föl, szállásul pedig megkaptam ezt a régi épületet.

   Ezek közt a rideg kőfalak közt élsz?

   Ó dehogy! Ez csak az előszobám, ahol a „vendégeimet” fogadom. A trónus mögött egy ajtó nyílik a lakásomba, mondta és az említett irányba vezetett, miközben folytatta történetét. Szóval itt éltem ebben a régi templomépületben és Rushdie mindig idehozta nekem a felbecsülendő teafüvet, hogy ítélkezzek felette. Rushdie egyre vagyonosabb ember lett, a kiválasztott tealeveleket Európába és Japánba adta el, ahol a szakértők hatalmas pénzeket adtak a kiváló termékért.  Rushdie úr pár évvel később meghalt, így az emberek, akik látták, hogy az öreg ebbe a szentélybe jár a tealevelekkel, csőstül jöttek, hogy tanácsot kérjenek Chajdévatól. Így lettem én a félt és megbecsült helyi istenség.

   És mégis miből él, ha el se hagyja a templomot, kérdeztem.

   Ó nem gubbasztok én itt egész nap! Járom a hegyeket, ismerem az egész vidéket. Senki sem ismerhet föl, hisz a létezésemről se tudnak. És dolgoznom sem kell, mert a helyiek folyton áldoznak nekem hol ételt, hol pénzt. Nem panaszkodhatok.

   És tényleg, a hátsó szobák gyönyörűen voltak berendezve, az angol gyarmati bútorok és berendezések domináltak, mégis mindenhol magyar gyökerekre utaló tárgyakra bukkantam. Láttam a falon egy karikást föllógatva, egy régi képet a budai várról, egy pirospaprika füzért és még sorolhatnám. Kellemesen beszélgettünk, megkínált egy kiváló teával, ami meg sem lepett. Kérdezgetett, hogy mi van odahaza, de én csak részben tudtam választ adni kérdésére, mivel már legalább tíz éve nem jártam a Kárpát-medencében. Ahogy felelevenítettük őshazánk emlékét, vágyam támadt, hogy hazalátogassak.

   Már beesteledett mire eljöttem, elutasítva Csoma István ajánlatát, hogy aludjak a házában. Vissza kellett jönnöm a szállodába, hogy leírjam a történteket, mert féltem, ha maradok, akkor másnapra megfakulnak az emlékeim. De biztos vagyok benne, hogy a történetnek még nincsen vége. Most nyugovóra térek, majd holnap írok tovább.

   El sem hiszem, hogy csak most jutott időm az írásra. Restellem, de olyan hirtelen jött minden, hogy szinte ki is ment a fejemből. Egy Delhiből Budapestre tartó repülőn ülök, nemrég szálltunk föl. Csoma István itt alszik mellettem, fejét az ablak üvegének nyomva. Fel se tudtam fogni, hogy annyi év után hazatérek.

   De fölvéve a történet fonalát, másnap visszamentem Csoma templomába, dél lehetett mire odaértem. A házigazda ebéddel várt és nem más került a tányérba, mint gulyásleves. Az ebéd elköltése közben Csoma elmesélte, hogy a nehezen összegyűjtött alapanyagokból magának is szokott főzni néhanapján, és én is nagyon örültem az ismerős ízeknek. Evés után felbontott egy tokaji aszút, azt kortyoltuk, amikor Csoma előállt az ötlettel. Menjünk vissza Magyarországra. Mondtam neki, nem lehet, nekem itt munkám van. Elnevette magát, majd elővett egy papírt és ráfirkált valamit. Itt a lista azokról a teákról, amit érdemes megvenni, mondta és átnyújtotta a listát.

   Az elkövetkező napon végigjártam a fölírt ültetvényeket és megvásároltam a felsorolt fajtákat. Fölhívtam a főnökömet, és mindet odaadtam egy megbízható futárnak, aki Delhibe viszi a szállítmányt, és légi postára adja, ahonnan egyenes az út Angliáig.

   A Csoma segítségével kötött nagyszerű üzlet meghozta a kedvemet, hogy mielőtt visszatérek a szigetországba, tegyek egy kis kerülőt anyaországomba. Csoma is összepakolt, két nagy bőröndöt cipelt magával, és fölszálltunk a Delhibe tartó vonatra. Úgy éreztem magamat, mint egy gyerek, aki legújabb barátjával valami csínytevésre készül. És csak most tudatosult bennem, hogy pár óra múlva hazatérek.

    Sikeresen leszálltunk Ferihegyen, fölébresztettem Csomát, majd a reptérről kiérve fogtunk egy taxit. Mondtam a sofőrnek, hogy vigyen a belvárosba. Utunk alatt, ahogy egyre beljebb értünk, folyamatosan előtörtek belőlem az emlékek. Csoma is érdeklődve nézett ki az ablakon, de elmondta, hogy csak párszor járt Budapesten, mert ő Körösön élt idehaza. Amikor a Gellért-hegyhez értünk intett a taxisnak, kifizette, majd kiszálltunk bőröndjeinkkel. Csoma mondta, hogy lakjunk a Gellért szállóban, majd megnyugtatásul elővette erszényét, ami dudorodott a sok pénztől. Kérdésemre csak annyit felelt: adomány. Kivettünk egy hatalmas szobát, majd úgy döntöttünk járunk egyet a városban. Szóba került, hogy Csoma a magyar nyelvet szinte csak úgy tudta észben tartani Indiában, hogy a Nyugatos költők verseit olvasta föl hangosan minden este. Említette, hogy egyszer arra tévedt egy helyi birkapásztor, aki a templomból az idegen nyelvű szavakat Chajdéva dühös átkának vélte hallani, így kiengesztelésül másnap egy egész marhát sütöttek áldozat neki képpen. Ahogy szóba került a Nyugat, fölvetettem, hogy látogassunk el a New York Kávéházba.

   Buszra szálltunk és elmentünk a New York Palotáig. Hihetetlen fényűző volt, ahogy beléptünk éreztem, hogy a pompa láttán Csoma kihúzza magát és a tartása egy királyéra emlékeztetett. Amikor beléptünk az ajtónál álló pincér kezébe adta a kabátját, amit teljesen érthetetlen volt számomra, mert ilyet nem szokás csinálni. A pincér is teljesen megrökönyödött, majd amikor Csoma csettintet és parancsolta, hogy a legkiválóbb asztalt adja nekünk az ablak mellett, már teljesen megzavarodott. Hebegett-habogott, hogy sajnálatos módon a kért asztal foglalt.

   Hát akkor ürítse ki, mert ha nem tudná Darjeeling leghatalmasabb emberével beszél, jött a határozott utasítás.

   A szerencsétlen pincér elment, hogy meglássa mit tehet az ügy érdekében. Odaszóltam Csomának, hogy fejezze be, mert itt senki sem ismeri és nem illendő viselkedés.

   Mi az, hogy engem nem ismernek, a Nagy Chajdévát, mondta fennhangon. Hisz emberek százai fölött ítélkezhetek. Gazdaggá vagy szegénnyé tehetek bárkit egy pillanat alatt. Na ide azt az asztalt!

   Ahogy ezt kimondta odalépett a kért asztalhoz, aminél egy idős házaspár ült,  kezébe vette a hölgy teáscsészéjét és szó nélkül belekortyolt. Megforgatta a szájában az italt, majd széles sugárban kiköpte azt. Ezt a szemetet isszák a helyi urak? Kérdezte, majd megragadta a terítőt és az egész étkészletet lerántotta a földre. Kotródjanak innen, tette hozzá a megrökönyödött vendégeknek, akik szóhoz sem jutottak meglepetésükben.

   Kér markos felszolgáló érkezett, akik megragadták Csomát és elkezdték kirángatni a helységből. Az tajtékozva ordította, hogy ezt nem tehetik a földi halandók vele. Le fog sújtani, és mindűket nyomorba taszítja. Láttam, hogy Csoma már szinte önkívületbe került, amikor a pincérek az Erzsébet Körút kövére hajították. Azonnal hívtam egy mentőt és orvoshoz vittem, mert féltem az állapota miatt. A doktor azt mondta, hogy a nagyzási hóbort eluralkodott rajta és a hirtelen környezetváltozás sem tett neki jót. azt mondta beutalhatná egy klinikára, de a legjobb lesz, ha visszautazik Indiába. Így is tettünk már másnap visszamentünk, a repülőút alatt Csoma az erős nyugtatók miatt végig kába volt.

   Szomorú így végiggondolni, hogy Darjeelingben egy szerzetesként raboskodott, mégis mindenki istenként tisztelte. És mikor Istenként tért vissza a valóságba összeroppant annak súlya alatt és visszazuhant kolostorába. De jobb is így. Jobb lesz neki a Tea Isteneként Darjeelingban, mint egy őrültnek Lipótmezőn. Pedig mind a kettő ugyan az az ember. Csak nézőpont kérdése.

Szecsődy Péter, a GARBO kiadó főszerkesztő véleménye a műről: "Nagyszerű történet! Megfelelő stilizálással remekmű válhat belőle! Maugham-i értékű és mélységű próza!"