Cuba Libre

Ez egy születésnapra írt botanikai krimi, amely eredetilgeg két részből állt össze, és a blog korlátai miatt most is így kerül publikálásra.

   Mr. Laroche lassú léptekkel vágott át a nagy és ápolt kerten, amely még ilyen borús időben is lélegzetelállítóan szép volt. Hát igazán látszik rajta, hogy kinek a keze nyomát viselik az íves ösvények, a gömbölyded bokrok és a házmenti szalagágyások változatos növényvilága. Mr. Saylor a kor egyik leghíresebb botanikusa volt így nem csoda, hogy impozáns Yorkshirei birtokán a kert a fő attrakció, gondolta Mr. Laroche. Az egyértelműen angol stílusú ház teljesen beleillett a tájba, ismerte el Mr. Laroche, aki maga nem igazán rajongott a brit kultúráért. Megállt a tölgyfa kapu előtt, majd megnyomta a rézgombos csengőt, bentről rögtön felzendült egy kellemes harangjáték dallama. Mr. Laroche várakozás közben is a kertet pásztázta, amiben ezúttal fölfedezett egy hatalmas tölgy árnyékában álló, fehér szaletlit és egy ízléses kis halastavat is. Hirtelen megrezzent, amikor az ajtót nyitó férfi kiszakította a merengéséből.

   -Á, Mr. Laroche! Hamarabb érkezett, mint gondoltam. Kérem, fáradjon beljebb. – mondta a magas, fekete hajú öltönyös férfi és maga előtt betessékelte vendégét. A házban kellemes meleg fogadta, ami az előszoba bútorzata is tükrözött, lágy krémszíneivel. A férfi elkérte a kabátját, majd rögtön a nappali szobába kísérte Mr. Larochet. A szoba falait könyvespolcok borították, a kandallóban tűz lobogott, de a padlót mindenhol nagy kartondobozok borították, amiből gyertyatartók, faliszőnyegek és kínai vázák lógtak ki. Látszott a helységen, hogy nemsokára kalapács alá kerül a ház és a költözködés miatt minden ilyen dobozokba fog kerülni.

   -Milyen modortalan vagyok, hogy be sem mutatkoztam! A nevem Thomas Saylor. Gondolom meglepődik, hogy én fogadom, mert a nővérem Marsha kereste fel önt, de neki sürgősen az államokba kellett utaznia, úgyhogy engem bízott meg. Remélem nem bánja.

    -Szó sincs róla Monsieur Saylor, nekem a megtiszteltetés, hogy eljöhettem, hogy megtekintsem az édesapja gyűjteményét. – mondta Mr. Laroche mosolyogva. Körülbelül egy hete egy elbűvölő fiatal hölgy látogatta meg az Angol Királyi Botanikus Kertben, ahol Mr. Laroche már évek óta vezető biológusként dolgozott, a dél-amerikai virágok elismert kutatójaként. Miss. Saylor kérte meg Mr. Larochet, hogy látogasson el a közeljövőben apja birtokára, aki nemrégiben hunyt el egy súlyos ételmérgezés következtében. Három gyermeke úgy döntött, hogy továbbadnak az ingatlanon, hogy osztozni tudjanak a hatalmas vagyonon. Mr. Laroche örömmel vállalta el, hogy a különböző növény ritkaságok értékét felbecsülje, és esetleg néhányat megvásároljon a botanikus kert részére.

   -Mr. Laroche megkérdezhetem, hogy iszik valamit? – kérdezte Mr. Saylor, de a választ meg sem várva kitárta a mahagóni bárszekrényt és kivett belőle egy whiskysüveget és töltött két előre odakészített, jéggel teli pohárba. Ezek az angolok az udvariasságukról híresek mégis milyen tolakodóak, ha a szeretett whiskyjükről van szó, zsörtölődött magában a francia származású Mr. Laroche. Kelletlenül, de elfogadta az italt, majd leült a kandalló előtti egyik dobozokkal körülrakott, karos fotelba, amikor házigazdája hellyel kínálta. Nagyon szépen berendezett szoba volt, már, ami még nem volt bedobozolva, minden bútor belestimmelt az összhatásba, Mr. Laroche mégis hiányolta a virágokat a házból. Úgy látszik Saylor elkülönítette a munkáját, a magánéletétől és a növényekkel kizárólag terjedelmes biológiai témájú könyvgyűjteményében tűrte meg otthonában. Sejtette, hogy nem egy olyan ritkaság is áll ezeken a polcokon, aminek múzeumban lenne a helye, megfogadta, hogy kipuhatolja az örökösöknél, hogy mi lesz a könyvtár sorsa a ház eladása után.

   -Nagyon megdöbbentő volt az édesapja halála, Mr. Saylor. Az egész botanikus kert nevében szeretném őszinte részvétemet nyilvánítani. Mindnyájunkat megrendített a hirtelen halála. – mondta Mr. Laroche.

   -Ugyan, maga is tudja, hogy apámat ugyan elismerték, de mégsem kedvelte senki a szakmájában. Ő inkább a saját malmára hajtotta a vizet, ahelyett, hogy beleeressze a tudomány csatornájába. – mondta enyhe gúnnyal Mr. Saylor. –Mindig is rossz szemmel nézték, hogy az őserdőbe indított kutató expedícióin szerzett egzotikus különlegességeket megtartotta magának, ahelyett, hogy odaajándékozza önöknek. Apám igazi gyűjtő volt, akit nem érdekelt semmi más csak a kollekciója.

   Mr. Laroche belebámult a poharába, lesütve a szemét, mert amit Thomas Saylor mondott, az szóról szóra igaz volt. A Királyi Botanikus Kert megtagadta, hogy Saylort a tagjai közé fogadja, mert úgy ítélték meg, hogy csak ki akarja használni az akadémiát, hogy reménytelen expedíciót indítson a dél-amerikai dzsungel mélyére, addig ismeretlen növények felkutatására. Saylor kiváló tudós volt, ennek ellenére mégis megtagadták tőle a tudományos előretörést, így végül minden vagyonát föláldozva fektetett mindent a felfedezőútjába, ami három évig is eltartott. A legkülönlegesebb, azidáig ismeretlen növényt hozott haza Angliába. Egy részüket eladta különböző növényparknak, de a Királyi Akadémiától megtagadta a vásárlás jogát. A befolyt pénzből vásárolta meg ezt a birtokot és a ház mögé felhúzott fűtött, párásított üvegházakba telepítette szerzeményeit. Szaporításukból hatalmas vagyonra tett szert és a többi már történelem. Mr. Laroche nem is csodálta, hogy Saylor gyűlölte a Királyi Botanikus kertet, és valószínűleg, fordulna egyet a sírjában, ha meghallaná, hogy gyermekei kapcsolatba léptek vele.

   Mr. Laroche letette a poharát a dohányzóasztalra majd így szólt: - Mr. Saylor, ha nem bánná neki kezdenék a felbecslésnek. Hoztam magammal pár szakkönyvet, de így is letarthat egy ideig.

   -Persze, természetesen! Nem is rabolom tovább az idejét. Hol óhajtja kezdeni, Mr. Laroche? – mondta Thomas Saylor és fölpattant a székéből.

   -Ha lehet, akkor az üvegházban. – mondta félénken Mr. Laroche, akinek az említett hely majdnem a Kánaánt jelentette.

   -És hányas számúban?

   -Micsoda? Több is van? – értetlenkedett a francia.

   -Igen, szám szerint tizenegy. –mondta Mr. Saylor miközben egy íróasztal fiókjából előhalászott egy kulcscsomót.

   -Bon Dieu!*

   Mr. Saylor elindult a kandalló mellől nyíló ajtó felé, Mr. Laroche döbbenten követte. Áthaladtak egy folyósón, ami a konyha nyitott ajtaja előtt haladt el, majd egy éles fordulatot véve a ház hátsó fele felé vették az irányt, míg végül elértek egy kopottas, zöldre festett ajtóig, amin egy réztábla állt rajta egy egyes számmal. Mr. Saylor elővette a kulcscsomóját, hangosan számolva kereste a megfelelő kulcsot, majd a zárba illesztve kitárta előttük az ajtót.

   Ahogy kitárult az ajtó meleg, párás levegő csapta meg a két férfit, igazi trópusi őserdőket idézve. Mr. Larochenak teljesen elállt a lélegzete a látványtól. Egy több méter hosszú üvegházba léptek be, ami inkább tűnt egy üvegezett kertnek, kellemes sorokban elrendezve benne a növények, körülölelve egy kis asztalt körülötte fonott székekkel. Amerre a szem ellátott, kis virágok nyíltak, hihetetlen színkavalkádot varázsolva a helységbe. Az orchideák választéka elképesztő volt, az egyszerű fehérektől kezdve, a pettyeseken át, a rikító színűekig, kicsik és nagyok fürtösök és egyvirágúakig, több olyannal, amihez foghatót Mr. Laroche még a legmerészebb álmaiban sem látott. A növények igen dekoratív elrendezésben ölelték körül az embert, változatos cserepekben foglalva helyet körös-körül.

   -Úgy látom elnyerte a tetszését apám orchidea gyűjteménye. – mondta Thomas Saylor nevetve. – A trópusi virágok az első hat üvegházban vannak, a többiben pálmák, páfrányok, és néhány különleges kúszónövény van. Ha megengedi, most magára hagyom, had dolgozzon nyugodtan.  Ha szüksége van rám, akkor apám irodájában leszek.

   Mr. Laroche szinte oda sem figyelve bólintott a férfinak, már teljesen belemerült az egzotikus virágok tanulmányozásába. Az orchideák alapvetően pár klasszikus osztályba sorolhatók, De a francia botanikus nem egy olyat látott, amilyen alakú és színű szirmokat még életében nem látott ennél a növénynél. Néha elővett egy-két speciális növényhatározót, hogy megállapítsa a pontos alfajokat, közben mindent lejegyzett egy kis jegyzetfüzetbe. Már majdnem egy millió fontnál járt a strigulázásban és a kertben még nem is járt. Sok különleges példány volt, amelyet szívesen megvásárolt volna a botanikus kertnek, ezeket bekarikázta a lapján, hogy később megtalálja majd azokat.

   Bő egy órával később már végzet az első tíz üvegház felmérésével, de amikor a folyósón az utolsó, tizenegyes számúhoz lépett azt zárva találta és a Saylortól kapott kulcskarikán sem találta meg a zárba illőt. Furcsa, gondolta és visszasétált a folyósón és belépett a dolgozószobába. Thomas Saylor az íróasztal mögött állt egy papírt tartott a kezébe, ám amikor meglátta Mr. Larochet, azonnal a fiókba süllyesztette az iratot.

   -Már készen is van Mr. Laroche? – kérdezte meglepődve. – na menyi summát akaszthatunk le a gyomokból?

   -Nem még nem becsültem föl mindet, mert a tizenegyes ajtóhoz valamiért nem volt kulcsom.

   -Ja, az a bizonyos tizenegyes ki is ment a fejemből! – Mutatta a meglepődését Saylor, de Laroche biztos volt benne, hogy nem véletlenül hagyta azt az üvegházat a legvégére. –El is felejtettem, hogy annak külön van a kulcsa, mondta és odalépett egy nagy szekrényhez, kinyitotta az ajtaját, majd elkezdte forgatni a benne lévő széf tárcsáját a megfelelő irányba. 4-6-6-9. A fémdoboz kitárult és Saylor elővarázsolt belőle egy nagy rézkulcsot és így szólt: - Hát ez lenne az. Apám nagy biztonságban őrizte, nem is hiába. Az volt a kedvence. Jöjjön, odakísérem!

   Laroche Saylor nyomában ismét visszatértek az utolsó üvegház ajtajához. Saylor odaadta Larochenak a kulcsot, hogy nyugodtan menjen előre. A francia megforgatta a zárban a kulcsot, majd azt kitárva belépett. Egy pár négyzetméteresnél nem nagyobb, lift nagyságú szobába kerültek, velük szembe egy újabb, feketére mázolt ajtó állt, amit Laroche igencsak furcsállott és kérdőn nézett Saylorra. A férfi válasz helyett becsukta maguk mögött az ajtót és felszólította a botanikust, hogy a rézkulccsal nyissa ki a következő ajtót is. Amint Laroche kinyitatta az ajtót, megértette minek ez a furcsa óvintézkedés. Az üvegházban fekete lepkék százai szálltak, meg-megpihenve a középen egy szigetszerű állványon álló kisebb csoport orchideákon. Alig volt ott két tucatnál több virág, mind a lepkékhez hasonlóan feketék voltak, csak a bibéjük rítt ki tűzvörös színével. Laroche rájött, hogy miért tartogatta a végére ezt a csodát Saylor, mert ez a pár szál orchidea többet ért, mint a többi együttvéve. Laroche még soha csak nem is hallott még fekete orchideáról, sejtette, hogy Saylor a trópusokon szerezhette ezt a különlegességet.

   -Hát nem gyönyörűek? – kérdezte kedélyesen Saylor. – A lepkék nem csak látványelemek, mert a fekete orchideát kizárólag ezek a fajta rovarok tudják beporozni, ennek köszönhetően virágozhatnak egész évben folyamatosan. Páratlan példányok, mégis a virágokhoz képest semmiségnek tűnnek.

   Laroche csak némán bólogatott és bámulta a hihetetlen összhatást. Később, közelebb sétált és ujjbegyeit végigsimította az orchidea szirmain. Tudta, hogy bármilyen különlegesek, ennek az árát nem engedheti meg magának a Királyi arborétum, egyszerűen nem tud versenyre kelni a fanatikus gyűjtőkkel, akiknek el fogják adni. Borzalom. Laroche beleborzongott a gondolatba és elhatározta, hogy megszerzi. Az árát nem tudja megfizetni, de tudta, hogy meg kell kaparintania legalább egy példányt belőle. Egyszerűen, muszáj.

                                                                                           *                          

   Mr. Laroche még egy órát elpepecselt a Saylor birtokon, de szándékosan nem mondott semmit Thomas Saylornak a fekete orchideáról, csak közölte vele, hogy pár napon belül el fog küldeni egy pontos tételes árajánlatot, de még pár dolognak utána kell néznie. A házból kifelé menet direkt mindent jól megfigyelt a ház környékén, ha valaki látta volna, azt hiheti, hogy valami problémája van a lábaival és azért halad ilyen lassan. Mindent megfigyelt már bent a házban is és mindent észrevétlenül lejegyzett a feltűnés elkerülése végett a kis, szamárfüles botanikai zsebkönyvébe. Fölírta a széf számkombinációját, fölvázolta a ház alaprajzát valamint a megfelelő be illetve kijutási útirányt, mindent, amire szüksége lehetett még az elkövetkező éjszakán.

   Laroche hazatérve az otthonába kipakolt mindenféle papírt a kanapé előtti dohányzóasztalra. A növényhatározóból kimásolt mindent egy papírlapra, majd részletesen végigvette a terve minden lépését. Tisztában volt vele, hogy A Saylor család nem fogja eladni neki a Fekete orchidea egyetlen tövét sem, de még ha így is lett volna tudta, hogy a Királyi Botanikus Kert nem fizetett volna ki akkora összeget, bármenyire is egyedülállóan ritka példányhoz jutott volna hozzá. mégis Laroche elhatározta, hogy annak az orchideának az akadémia üvegházában van a helye és ő meg fogja szerezni. Ha kell hát cél szentesíti az eszközt, lopás útján. Elhatározta, hogy kizárólag egy példányt hoz el a Saylor birtokról, az még nem fog fájni senkinek. Szerencséjére az említett virág önporzó volt, mivel az őserdőben is nagyon ritkán fordult elő, így egy tő is életképes marad, sőt szaporodik. Szüksége lesz egy tárlóra is, amiben sértetlenül el tudja hozni az orchideát. Az egyik szekrényében talált is egy zárható üveghengert, az kiválóan megfelel a célnak, gondolta és előhalászta az említett tárgyat. Fölvette a legszebb hajszálcsíkos öltönyét, megkötött egy nyakkendőt, a konyhapult fiókjából előhalászott egy pár orvosi gumikesztyűt, amiben ültetni szokott és egy ollóval egy kört vágott a közepére az izzadás elkerülése végett. Magához vette a ceruzalámpáját, nadrágzsebébe csúsztatta a növényhatározót, az üveghengert beletette az aktatáskájába, majd odaállt a tükör elé. Megszemlélte magát egyáltalán nem tűnt gyanúsnak, inkább mint egy jólszituált ingatlanügynök, gondolta. Még egyszer ellenőrzött mindent, majd az ajtóján kilépve elindult az éjszakába.

                                                           *

   Hűvös októberi éjszaka volt. Mr. Laroche kicsivel éjfél után érkezett meg a Saylor birtok kapujához. A kovácsoltvas kaput két oldalról nem túl magas, mohás kőfal fogta közre, nem túl nagy akadályt görgetve Laroche elé. még szerencse, hogy fiatal koromban atlétikáztam, gondolta a francia miközben aktatáskáját óvatosan átdobta a falon, majd fölkapaszkodva a köveken maga is utána mászott. A kert a holdfényben is gyönyörűen hatott, a fák mindenhol hosszú árnyékokat vetettek a parkra. A virágok mind lehajtva a fejüket szenderegtek, csak a kerti tó partján brekegett hangosan egy béka. Laroche halkan keresztüllopódzott a kerten, lépteit tompította a bársonyos pázsit, amely egészen a ház oldaláig futott. Terve szerint kerülte meg az alvó ház tömbjét, míg el nem ért az üvegházak sorához. Innen kívülről sokkal hatalmasabbnak tűntek, mint belülről. Laroche kicsit nehezen tájékozódott a sötétben, ezért elővette a növényhatározó zsebkönyvét és zseblámpája fényénél a megfelelő oldalra lapozott. Kicsit tanulmányozta a térképét, majd megállapította, hogy a keresett fészer a sövény árnyékában áll, így rögtön arra vette az irányt. Még előzőleg szúrta ki a kis faházat az egyik üvegházból kinézve. Kis e kellett nyitnia mivel a keresett tárgy már oda volt támasztva az ajtó mellé. Furcsának találta, de nem volt ideje csodálkozni, hisz minden perc számít, még annak ellenére is, hogy a ház elvileg üresen áll Saylor halála óta. Magához vette a csákányt és elsétált az üvegházak sorához. Egy, kettő, három… számolta magában Laroche az épületeket, míg el nem ért a keresetthez. Á, a tizenegyes. Egyszerű volt a terve betöri az üveget, bemegy és egy perc múlva már kint is van a kincsével. Föl is emelte a csákányt, de amikor az lesújtott, az üveg még csak meg sem repedt. Még egyet csapott, de semmi. Francba, gondolta, törhetetlen üveggel védi a gyűjteményét. Akkor jöhet a B terv.

   A csákányt félredobva sietett vissza a házhoz. A bejárati ajtó biztos zárva van, de talán a hátsó, ami a konyhából nyílik. Oda is ment és maga is meglepődött, hogy amikor lenyomta a kilincset az ajtó könnyű szerrel kitárult előtte. A konyhába már nem jutott el a hold ezüstös fénye, így Laroche kénytelen volt fölkattintania a lámpáját. Újabb pillantás a zsebkönyvbe firkált térképre és indulás a dolgozószobába a tizenegyes üvegház kulcsáért, gondolta a francia, majd el is indult. Minduntalan beleütközött a padlót borító dobozokba, míg el nem jutott a széfig a szekrény nyitva volt így csak a tárcsát kellett megfelelően megforgatnia. A növényhatározóba írt számokkal könnyedén sikerült a művelet, így már a rézkulccsal felfegyverkezve térhetett vissza a tizenegyes ajtóhoz. A ceruzalámpa fényénél kinyitotta a zöld, majd a fekete ajtót is ügyelve arra, hogy egy lepke se szökjön ki. Ugyanis a lepkék rögtön megjelentek előtte, keresztüllibbenve az üvegtáblákon megtörő holdsugarakkal bevilágított helységbe. Nem is értette, hogy miért nem alszanak ilyenkor a rovarok, de gondolta lehet, hogy az érkezésének zaja verte fel őket.

   Laroche sietve előresétált az emelvény felé, lámpájával idegesen pásztázva maga körül. A fényt ráirányította az orchideák kis szigetére, de nem látott ott semmit. Teljesen leült a vér az ereiben, amikor megpillantotta az üres fekete földet, ami csupa lyuk volt, de fekete orchideából egy darabot sem látott benne. Hová tűnhettek? De hisz itt volt mind egy tucattal, lehetetlen, hogy már eladták volna őket. Laroche odalépett és belemarkolt a földbe hátha talál valamit, de pár elszáradt levélen kívül semmis sem bizonyította, hogy a fekete orchidea valaha is itt volt.

   Laroche még föl sem tudott ocsúdni a megdöbbenéséből, amikor valami mozgásra lett figyelmes. Nem is tömör tárgyé, hanem inkább a fények változtak meg. A hold ezüstjéhez és a kis lámpa sárgásába két új szín furakodott be. Piros és kék fények vetültek az üvegház ablakaira. Nem tartott sokáig az egész. Laroche még annyit sem tudott mondani, hogy „Francba, a zsaruk!”, már be is rúgta valaki a helység ajtaját.

   -Kezeket föl, rendőrség! – ordított rá az egyenruhás rendőr. – Dobja el, ami a kezében van!

   Laroche halálra váltan engedelmeskedett és elhajította a zseblámpáját.

   -Lépjen hátra a növényektől! –folytatta a rendőr, mialatt több társa is berontott a szobába. – Letartóztatom, betöréses lopásért. Jogában áll, hallgatni, jogában áll ügyvédet fogatni, ha nem tud, akkor a bíróság kirendel egyet ön mellé!

   Kattant a bilincs Laroche kezén, aki tudta, hogy hatalmas slamasztikába került.