Cuba Libre

 A történet második, befejező része, amelyben végre fény derül a tolvaj kilétére.

     -Szóval, azt akarja mondani nekem, hogy bevallja, hogy betört a Saylor birtokra, de maga nem lopott el onnan semmit? – kérdezte Morrison százados miközben hátradőlt az íróasztala mögötti forgószékben és az irodája ablakán bámult kifele.

   -Ahogy mondtam, százados, amikor az üvegházba értem már hűlt helye sem volt annak a nyomorult virágnak. Aznap délelőtt, amikor láttam még ott volt, de amikor visszatértem már nem. – védekezett Mr. Laroche, bízva benne, hogy ha igazat mond, akkor megúszhatja ezt a kínos ügyet.

   -Remélem megérti Mr. Laroche, hogy minden bizonyíték maga ellen szól. Tetten érés, máskor ilyenkor az illetőt már hidegre is tettük, és nem ülne itt velem szemben. – mondta lassan beszélve Morrison. – A bűnössége nem is kétséges előttem, nézzük csak meg a történteket. Mint a Királyi Botanikus Kert elismert tagja, ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy megszerezze az akadémiának azt a különleges virág ritkaságot, mivel tudta, hogy Mr. Saylor végrendeletében egyértelműen kizárta magukat a fekete orchidea vásárlók listájából, és a szűkös anyagiak is gátat szabtak az üzletnek. Elhatározásra jutott, hogy betör az üresen álló birtokra és meglovasítja az orhideát.

   -Eddig, szóról szóra igaz.

   -No de ettől a ponttól homályos az ügy mivel, amikor az egyik szomszédtól névtelen bejelentést kaptunk és tetten értük magát, akkorra már eltűntette valahová az összes fekete orchideát. Azt mondja el, akkor miért ment mégis vissza?

   -Mégegyszer mondom, nem én loptam el az orchideákat! –csattant fel Laroche.

   A százados szemöldökei felszaladtak a homlokán és csodálkozva szólalt meg.

   -Hát, akkor mégis kicsoda?

   -Azt nem tudom, de jól behúzott a csőbe. Talán valamelyik örökös volt, másra nem is tudok gondolni.

   -Mégis miért tették volna, hisz így is az övék lesz minden vagyon? – értetlenkedett Morrison.

   -Biztos az egyikük túl kapzsi volt és nem akart osztozkodni a testvéreivel.

   -Mr. Saylornak három gyermeke volt, két lánya és egy fia. – olvasta fel Morrison egy, az asztalán heverő aktából. - Ezek közül az egyik lánya Marsha, aki állítása szerint fölkereste magát, jelenleg az Egyesült Államokban tartózkodik, úgyhogy őt ki is húzhatja a listájáról. A másik lánya Juliet egy magas rangú politikus menyasszonya lett most nyáron, több napilap is lehozta a hírt. Benjamin Saylor, a legidősebb testvér még egész fiatalon elkerült a családtól és Dél-Afrikába került egy cserediák programban, majd később kiváló nyelvtudása miatt a helyi angol konzulátuson kapott munkát. Egyre feljebb lépkedett a ranglétrán, egészen főkonzulig vitte. Mióta Dél-Afrikában él az óta most először tért haza szülőhazájába, kizárólag apja temetésére.

   Morrison befejezve az olvasást becsukta az aktát és kérdőn Laroche szemébe nézett. Laroche is tudta, hogy ilyen makulátlan és gazdag emberek lévén szó, elég valószínűtlennek tűnhet az állítása, de nem tágított igaza mellől, hisz csak ez az egy szál remény tartotta vissza a börtöntől.

   -Igen az aktában írtakból nem tűnhet valószínűnek, de, ha esetleg kicsit jobban körülszaglásznák az illetőket, akkor talán…

   -Nincs semmiféle talán! –förmedt rá a százados. – Nincs az őrsnek sem elég ideje, sem embere arra, hogy egy ilyen kézenfekvő ügyet feleslegesen fésülgessünk a semmiért!

   Larochet teljesen lesújtotta, amit Morrison mondott, immár semmi reményt nem érzett magában, hogy lenne esélye megúszni a több év börtönbüntetését. Morrison százados is látta rajta az elkeseredettséget ezért végül engedékenyen így szólt.

   -Ha ez segít, akkor a tárgyalásáig szabadlábon védekezhet, nem látszik olyannak, aki megismétli a bűncselekményt, vagy eltűntetne valamilyen bizonyítékot. Magyarul hazamehet, és még egy jó hónapig kerülheti a börtönkosztot.

  -Köszönöm, százados úr. – mondta hálásan Laroche. Morrison odasétált hozzá, egy kulccsal kinyitotta Laroche kezére erősített bilincset. A százados kezet nyújtott Larochnak, és miközben kezet ráztak így szólt.

   -Használja ki jól azt a kis időt, Mr. Laroche, hogy később majd legyen mire visszagondolnia!

   Laroche bólogatott, mert tudta, hogy ha sikerül megoldania ezt az ügyet, megmenekítve magát a siralomháztól, arra egy életen át emlékezni fog.

                                                                                            *

   A rendőrkapitányságról Mr. Laroche első útja a Királyi Botanikus Kert főépületében lévő irodájába vezetett. Tudta, hogy sürgeti az idő, ezért kissé kapkodva halászta elő íróasztala fiókjából a helyi telefonkönyvet. Mutatóujja csak úgy szaladt végig a nevek során, míg meg nem akadt a következőn: Mrs. Juliet Boyton. Mr. Charles Boyton nevét már több társasági újságban is olvasta, de csak most szerzett tudomást róla, hogy a legidősebb Saylor lányt vette feleségül az elmúlt hónapban. Laroche nem volt biztos benne, hogy jó helyen tapogatózik, de végül meggyőzte magát, hogy nincs más lehetősége és tárcsázta a számot.

  Szinte még egyet sem csörrent máris egy fiatalos nő hangja szólalt meg a vonal túlsó végén.

   -Halló?

   -Jó napot! Itt John Laroche beszél, a Királyi Botanikus Kertből. Nemrégiben értesültünk róla, hogy házasságot kötött Mr. Boytonnal, ezért az akadémia nevében szeretnék egy nászajándékot átnyújtani önöknek. – mondta Laroche, beszéd közben kitalálva ezt a mesét.

   -Ó, hát nagyon kedves önöktől, de már több mint egy hónapja esküdtünk a férjünkkel. – értetlenkedett Mrs. Boyton.

   -Nem is tudok elégszer elnézést kérni az akadémia nevében a késés miatt. Ha megfelel, még ma személyesen vinném el önökhöz.

   -Persze, természetesen. – Laroche hallotta az izgatottságot a nő hangjában. – A Mansion Street. 6.-a címünk. Délután ötkor várjuk önt.

   -Köszönöm szépen, ott leszek! – mondta Laroche, és a helyére illesztette a kagylót. Az órájára nézett és örömmel konstatálta, hogy a találkozóig még van két órája, így még bőven lesz ideje megebédelni valahol, mielőtt elindul. Jaj csak az ajándékot el ne felejtse!

   Végül az olasz konyha mellett döntött és nem is bánta meg, hogy azt az isteni gombás raviolit kérte a tányérjára. Komótosan megebédelt, majd még visszament a botanikus kertbe. Jó időt szöszmötölt az egyik üvegházban, teljesen elvesztve időérzékét, amikor az órájára pillantott, csak akkor vette észre riadtan, hogy el fog késni.

   Mrs. Boyton már föltette főni a teát, amikor megszólalt a harangjátékot dúdoló csengő, jelezve a vendég érkezését. Kiment ajtót nyitni, ám amikor kitárta a bejárati ajtót egy jól megtermett, piros masnival átkötött papagájvirággal találta szemben magát. A bokros növényt számtalan, papagáj tollaira emlékeztető színes virág borította, ami az ajtónyitásra hevesen remegni kezdett, majd hirtelen megszólalt.

   -Jó napot, Mrs. Boyton! Örülök, hogy látom! – ezt már a virágcserepet kezében tartó Mr. Laroche mondta, fejével kinézve a levelek mögül.

   -Á maga az Mr. Laroche! – lélegzett fel az asszony. – Jöjjön, kerüljön beljebb!

   Laroche így is tett, majd Mrs. Boytonnal megbeszélt helyre, egy hosszú lábú, kis asztalkára helyezte a papagájvirágot.

   -Ez valami gyönyörű! – lelkendezett Mrs. Boyton. – Strelitzia reginae multiflora, ha nem tévedek?

   Laroche bólintott, csodálkozva, hogy Mrs. Boyton ilyen jól ismeri a növény latin nevét. A nő bámulatát látva hozzátette.

   -Tudja az apám mellett mindenki megtanult latinul, minden növénynek kellett tudunk, mind az angol mind a latin nevét. – mondta és elnevette magát kivillantva vakítóan fehér fogsorát

   Laroche levette a kabátját, majd a nő vezetésével körbejárták a lakást. Nagyon ízléses és visszafogott volt a berendezés, amolyan angol módra konzervatívan, ami Mr. Boyton politikai nézeteit is híven tükrözte. Laroche meg is kérdezte a hölgytől, hogy a férje idehaza van e, de sajnos nemleges választ kapott.

   -Charlesnak sajnos sürgősen be kellett mennie Downing Streetre, de azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, hogy nem lehet itt, és üdvözletét küldi. Jöjjön, üljünk le a nappaliban! Főztem teát.

   Mrs. Boyton szervírozta a forró italt, amit Laroche a kinti hideg után hálásan kortyolgatott. A szó rögtön az esküvőre terelődött, ám Laroche valahogy feszengett a bájcsevely közben, felesleges köröknek tartotta a fecsegést, így megpróbálta a beszélgetést a megfelelő irányba kormányozni.

    -És a kedves édesapja is ott volt a szertartáson? – dobta be a csalit Laroche.

    -Az apám nemrégiben hunyt el egy amazonasmenti expedíciójáról hazatérve. – A nő arca feszültté vált de meg sem rezzent. – Az orvosok azt mondták, hogy elkaphatott valamiféle trópusi fertőzést, és ez okozta a halálát.

   -Fogadja őszinte részvétemet, Mrs. Boyton. Az apja kiváló ember volt, nagy veszteség az egész szakmának, higgye el nekem.

   -Köszönöm az egész család nevében. – mondta minden érzelem nélkül az asszony.

   -Ha jól tudom, akkor két testvére van, Mrs. Boyton.

   -Hát igen így is lehet mondani. Igazándiból csak a húgomat, Marshát tekintem testvéremnek. Igazán remek lány. Ahogy megszervezte az esküvőnket, hát le a kalappal előtte. Mindig is szerette a sürgést-forgást, a szervezést, neki ez volt mindig is az erőssége. Végül túl kicsinek is találta ezt az országot, úgyhogy most Amerikába utazott, hogy egy divatcégnél próbáljon szerencsét, de ahogy én ismerem nem sokáig fogja bírni egy helyen. Na és ott van a bátyám, Thomas. Ő inkább csak egy név a fejemben, arcot nem tudok hozzá társítani. Szinte még gyerek voltam, amikor elment Dél-Afrikába, és azóta egyszer se tolta haza a képét, még csak egy levelet se küldött soha. – a nő kezében megremegett a teáscsésze ezért gyorsan lerakta az asztalra. – Most meg itt van az a pióca és követeli a részét az örökségből. Marsha megértőbb vele szemben, talán, mert ő még nem élt, amikor Thomas lelépett, de én egyszerűen ki nem állhatom. Egyszer még semmi, aztán apa meghal és itt terem és intéz és követeli a részét. Pedig minden fontnak meg volt már a helye. Marsha egy kávézót akart nyitni az Oxford Streeten, én Charles kampányába fektettem volna, de Thomas mindkettőnk számítását keresztülhúzta.

   Laroche némán hallgatta Mrs. Boyton panaszáradatát és most már látta, hogy egyáltalán nem lehetetlen a felvetése, amit Morrison százados elé tárt. Egyre jobban körvonalazódtak a dolgok a sötétben, de még így sem látott elég tisztán.

   -Én is találkoztam a testvérével Thomassal, kedves férfinak tűnt. – mondta Laroche, ám már ekkor rájött, hogy elszúrta magát.

   -Várjon, míg kimutatja a foga fehérjét! – mondta dühösen Mrs. Boyton. – És mégis honnan ismeri Thomast?

   Laroche fejében lévő gépezet hangosan kattogni kezdett a feladott kérdést elnyelve, majd megrázkódott és kiköpte a helyes megoldást.

   -A botanikus kertben látogatott meg, hogy érdeklődjön a fekete orchidea értékéről. – hazudta Laroche.

  -Gondoltam, hogy ő volt! Tudja, az elmúlt éjszaka betörtek apám birtokára és ellopták az orchideákat. El is kaptak egy balekot a helyszínen, de addigra a virágok már eltűntek. Biztos vagyok benne, hogy Thomas bérelte fel azt a szerencsétlent, hogy ő vigye el helyette a balhét.

   -Ne gondolja, hogy balek volt, lehetett akár egy nagyon intelligens egyén is, aki sajnos rossz időben volt, rossz helyen. – szabadkozott Laroche elvörösödve.

   -Hát, persze lehet, de biztos, hogy Thomas keze van a dologban. Ez amolyan női megérzés. – jelentette ki határozottan. – Még egy kis teát?

   Laroche nem maradt sokáig. Megköszönte a szíves vendéglátást, és újra gratulált az esküvőhöz, majd udvariasan távozott. Többet tudott meg az asszony indulataiból, mint gondolta volna, mindenképpen hasznos volt a látogatása. A három testvér közül már csak egy maradt, mert Laroche tisztában volt vele, hogy ha a nővérek közül tette az egyikük, akkor abban a másik keze is benne volt még, ha csak több ezer kilométerről is, mint felbujtó vagy kitervelő. A másik póluson álló Thomas Saylorral már ugyan találkozott, de teljesen más megvilágításba került Mrs. Boyton állításai alapján, így Laroche úgy látta, hogy nem ártana még egyszer találkoznia a férfival, ám Saylor előtt már nem adhatja elő az ártatlant, hisz ők már találkoztak azon a szörnyű napon, és nem hitte, hogy a férfi nagyon szóba akarna állni vele. Larochenak volt egy sejtése, egy nagyon alapos sejtése és ezt csak egyféleképpen tudta bebizonyítani.

   Laroche a Boyton háztól taxival vitette magát egészen Piccadilly Circusre. A térről szétfutó utcákban számtalan különféle bolt sorakozott főként a turisták kedvére és pont ez a sokféleség kellett Larochenak. Már lemenőben volt a nap mire megtalálta, amit keresett, de úgy érezte ennél jobbat nem is találhatott volna sehol. Az egyik mellékutcában talált rá a falatnyi kis bűvészboltra, ami a régi idők mágusait idéző, klasszikus felszereléseket árult. Laroche belépett az üzletbe, majd megkérdezte az eladót hogy árulnak -e álbajuszokat. Hát természetesen, mondta a boltos, majd egy pulthoz kísérte, ahol az mű arcszőrzetek széles skáláját találta. Elég nagy dilemma volt, hogy milyet válasszon, többször is kísértésbe esett egy kackiás Poirot bajusz láttán, de végül egy egyszerű barna orrseprű mellett döntve távozott a boltból.

   Újra taxiba ült, ám ezúttal a Saylor birtokot adta meg a sofőrnek. Már egészen sötét volt mire odaértek, Laroche kezdett aggódni, hogy Thomas Saylor nem lesz otthon, de szerencséjére a csöngetés után az ajtó kitárult és megjelent mögötte a magas, dús fekete hajú férfi.

   -Jó estét! Miben segíthetek? –kérdezte Larochet mustrálva.

   -Elnézést a késői zavarásért! A nevem Pinus Montana – kezet nyújtott a férfinak. – és a Hedera Helix intézettől jöttem és érdeklődnék egy bizonyos – itt Laroche elővette egy névjegykártyát a zsebéből – Mrs. Regia-t keresek.

   -Sajnos itt nem lakik senki, akit így hívnának. – mondta Thomas Saylor elutasítóan.

   -Biztos hogy nem ugrik be a neve? A keresztneve Voctoria. Victoria Regia.

   -Mondtam már, hogy sose hallottam. – mondta ingerülten Saylor. – És most kérem, távozzon!

   -További szép estét kívánok! – mondta Laroche, és hátat fordítva otthagyta a házat. Hát mégis igaza lett, sose hallott még Veronica Regiáról. Most már kitisztult előtte az ügy minden részlete, már csak egy bizonyítékra volt szüksége. Amíg a taxiban ült, ami ezúttal a botanikus kert felé hajtott, és azon gondolkodott, hogy hogyan tisztázhatná magát végleg, de semmi nem jutott az eszébe. az akadémia épülete előtt kiszállt az autóból és bement, hátha ott ihletre nyer.

   Sokáig ült az irodájában az asztalával szemben lévő festményt bámulva kezében két kis márványgolyót görgetve, amelyek állítólag stresszoldó hatásúak, de Laroche semmit nem érzett ebből. A festmény egy híres Van Gogh reprodukció volt, a Lángoló liliomok, Laroche még évekkel azelőtt vette a bolhapiacon pár fontért, és azóta az irodája falán lógott. Járt az agya a megoldást kereste, de csak nem akadt rá, egyre jobban elfáradt a gondolatok hajszolásától. Elég hosszú napon van túl, már majdnem két teljes napja egy szemhunyásnyit sem aludt. Székében ülve érte az álom, nem tudott mit tenni ellene és csak arra riadt föl, hogy az ujjai közül a padlóra hullva nagyot koppantak a márványgolyók. Kinyitotta a szemét ránézett a szemben álló régi festményre, amin a tűz közepén lévő liliomot nyaldosták a lángok, mégis életben hagyták a növényt, mintha a nem lett volna élük a lángnyelveknek. Larocheba mint villám csapott a felismerés, máris meg volt, hogy hogyan tudna pontot tenni az ügy végére. Fölpattant a székéből, kiviharzott a szobából és hálát adott, hogy annak idején hagyta magát rábeszélni, hogy megvegye a festményt.

                                                                                        *

   Laroche úgy döntött, hogy szombat estére időzíti a dolgokat, annál korábbra sehogy sem tudott volna mindent megszervezni. Beszélt Mrs. Boytonnal és megtudta, hogy azon az estén egy utolsó összejövetelt szerveznek a Saylor birtokon, mielőtt eladásra kerülne az ingatlan. Olyan kedves volt a múltkor, ha akarja, eljöhetne és a férjemmel is találkozhatna végre. Laroche örömmel elfogadta a meghívást. Nem is alakulhatott volna jobban, gondolta, mindenki együtt így végre leránthatom a leplet az igazságról.

   Szombat este magára öltötte legszebb öltönyét és elindult a Saylor birtokra. Ahogy a taxi megállt a ház előtt, zene csapta meg a fülét és látta, hogy az ablakok mögül meleg fény vetül ki a kerti gyepre. Elővette a mobiltelefonját, tárcsázott egy számot.

   -Halló!- szólt bele egy férfi.

   -Laroche vagyok. Mi a pontos idő?

   -Kilenc óra után hat perccel.

   -Rendben van. De pontos legyen. – mondta Laroche és letette a telefont. Minden készen állt a nagy estére. Végigsimított még egyszer a zakóján, majd becsöngetett. Marsha Saylor nyitott ajtót.

   -Á Mr. Laroche! Örülök, hogy látom. – mondta és betessékelte az előszobába. – Juliet mondta, hogy maga is eljön. Hallottam mi történt! De nyugodjon meg én hiszek magának, hiszen ilyen szimpatikus ember sosem tenne ilyet. – mondta nevetve, és kipirult ajkához emelte a kezében tartott sherryspoharat.

   Marsha végigvezette a társalgóban, ahol úgy egy jó tucat ember beszélgetett iszogatott. A háttérben kellemes zene szólt, az asztalkákon mind kis szendvicses, aprósüteményes és italostálcák álltak, hívogatóan. Laroche egy pohár pezsgőt vett magához és azt kortyolgatta, amíg Marsha bemutatta minden jelenlévőnek. Amint Thomas Saylorhoz értek a férfi fölpattant a fotelból, amiben ült és hangosan így szólt.

   -Mit keres itt ez a tolvaj? Ki hívta magát ide?

   -Én voltam, Thomas! – mondta szemrehányóan Mrs. Boyton. – Mr. Laroche meglátogatott az elmúlt napokban, hogy a botanikus kert nevében átadjon egy ajándékot. Nagyon kedves volt tőle. Bár nem tudtam, hogy a rendőrség őt gyanúsítja a fekete orchidea ellopásával, de ez nem változtat semmin. Ő az én vendégem.

   -Akkor is semmi keresnivalója itt! – erősködött Saylor. – Meglopta a családunkat és rajta is kapták.

   -Nem ez a helyes kifejezés, mivel nem volt nála az orchidea, amikor megérkeztek a rendőrök. – mondta Marsha. – Mr. Laroche biztos csak itt felejtett valamit és éjszaka jött vissza érte, ami persze nem helyes de ettől még nem tolvaj. Ugye, így volt Mr. Laroche?

   -Hát valahogy így. – mondta bizonytalanul Laroche.

   -De akkor is betört ide! – mondta Thomas Saylor és az ablak felé pillantott. Laroche követte a tekintetét egy sötétkék, márványos mintájú, cserepes orchideával díszített kisasztal felé, ami mögött, az ablakon túl korom sötét volt, még a hold sugarai sem körvonalazták a kertet. – És tudtommal a magánlaksértést a törvény bünteti.

   -Igazad van Thomas, Mr. Laroche hibát követett el azzal, hogy betört, de nem ő a felelős az orchidea ellopásáért. – jelentette ki higgadtan Marsha.

   -Hát, akkor ki a fene? – fortyant föl Thomas ismét az ablak előtti virágra pillantva.

   -Honnan tudjam, hisz több ezer kilométerre voltam innen. – mondta Marsha. – És különben is nagyon elegem van már abból, hogy mindent rajtam kérsz számon. Még egy hónapja sem ismerlek és belefurakszol az életembe, félig kitúrva az örökségből.

   -Gyerekek, legyen elég a vitából! – csitította őket Juliet. – Legalább ma este ne marjátok egymást.

   Laroche az órájára pillantott, és örömmel látta, hogy kilenc óra múlt öt perccel.

   -Hát persze, fogd csak a pártját a…! – kezdte Saylor, de nem tudta befejezni a mondanivalóját. Mindenki visszahőkölt a látványtól, ami eléjük tárult az ablakból. Kint az ablak túloldalán hatalmas lángok csaptak föl, megvilágítva a kertet. Valaki kintről kiabált, hogy tűz van mindenki meneküljön! A vendégek így is tettek, mindenki hanyatt-homlok menekült hátrahagyva poharaikat, kabátjukat, táskájukat. Laroche meg sem mozdult, feszülten figyelte Thomas Saylor reakcióját. A férfi riadtan pattant föl, majd az ablakhoz rohant kezével védve szemét a tűz erős fényétől fölkapta a sötétkék orchidea cserepét és maga is rohanni kezdett kifelé.

   Laroche elmosolyodott, majd az ijedező vendégeket túlharsogva elkiáltotta magát, mintha egyenesen a tűznek beszélne.

   -Százados, elzárhatja! – mondta és egy varázsütésre elaludt a tűz. A vendégek értetlenül megálltak, majd visszaléptek a társalgóba. Az ablakban feltűnt Morrison százados alakja, mögötte több egyenruhás rendőr állt. Laroche intett a századosnak, mire azok kerülővel bejöttek a szobába. A vendégek értetlenül kérdezősködni kezdtek, ám Laroche egy intéssel elnémította őket.

   -Gondolom értetlenül állnak az imént lezajlott esemény előtt és válaszokat várnak.- kezdte Laroche. – Ez a kis bemutató arra szolgát, hogy bizonyítékot szerezve fedhessük föl az orchidea tolvaj kilétét. Gondolom mindnyájan hallottak, arról, hogy a Saylor birtokról ellopták a különösen értékes fekete orchideát, amivel a rendőrség balga módon engem gyanúsított meg ezért nyomozásba kezdtem.

   Az emberek újra elfoglalták ülőhelyeiket, és izgatottan hallgatták Laroche előadását.

   -Három fő gyanúsítottam volt a kezdetekkor. Ez a három ember nem volt más, mint a Saylor testvérek, akiknek most mindnyájunkat vendégül látnak. Hármuk közül Marsha volt a legkevésbé gyanús mivel ő a lopás idejében az Atlanti-óceán túloldalán volt. Ellenben nővérét Julietet megbízhatta a feladattal, de nem volt valószínű az összejátszásuk. Juliet egyedül megtehette volna, hisz a férje kampányára szánta volna az orchidea eladásából befolyó összeget. A másik potenciális elkövető Thomas Saylor volt. Thomas Még egészen fiatal korában került Dél-Afrikába így elszakadt a testvéreitől, ám apja halálának híre és az örökség szaga mégis idevonzotta. Húgaival rossz viszonyt eredményezett hazatérése, hiszen csak a pénzt akarta, de alig találkozott testvéreivel. Ekkor merült fel bennem a gyanú, hogy ez a férfi – Laroche itt Saylorra mutatott. – nem az, akinek mondja magát.

   A vendégek csodálkozva meredtek Saylorra, aki még mindig magához szorította a sötétkék orchideát.

   -Ez a férfi nem normális! – mondta ingerülten Saylor. – Milyen jogon vádol meg engem?

   -Amilyen jogon azt velem tette. – mondta nyugodtan Laroche. – de engedje meg, hogy folytassam. Gyanússá vált, hogy ez a férfi nem is Thomas Saylor, hanem egy közönséges csaló.

   -Na jó ebből elég legyen! – mondta Saylor és elindult az ajtó felé, de Morrison belékarolt és megállította.

   -Bizonyosságot kellett szereznem róla, hogy az igazi Mr. Saylor nem tért vissza Afrikából így egy cselhez folyamodtam. Meglátogattam az állítólagos Mr. Saylort, de álbajuszt öltöttem magamra. – itt Laroche elővette a zsebéből az említett darabot és fölragasztotta az orra alá. – Így már ismerős vagyok magának?

   -Maga volt, aki azt a nőt kereste? – értetlenkedett. – De hát mi értelme volt?

   -Emlékszik esetleg, hogy hívták a hölgyet, akit kerestem? – kérdezte huncutul Laroche.

   -Hát, azt hiszem Victoria… Victória Regia, ha jól emlékszem. – mondta bizonytalanul. – Maga meg valamilyen Montana-nak nevezte magát.

   -Hogy pontos legyek én voltam Pinus Montana, a Hadera Helix intézettől.

   -Hiszen ezek virágok! – kiáltott fel Juliet, majd látva, hogy Marshan kívül a többiek nem értik, hozzátette. –Ezek mind különböző növények latin nevei. Victoria regia, tündérrózsát takar, míg a Pinus Montana henyefenyőt. A Hedera Helix pedig nem más, mint a borostyán latin megfelelője.

   -Bravó, Mrs. Boyton! – mondta Laroche. – Pontosan az történt, amit vártam. Ha ez a férfi itt tényleg Saylor gyermeke lenne, akkor kívülről fújná a növények latin neveit, és rögtön kiszúrta volna a turpisságot, mint Mrs. Boyton. Ebből már tudtam, hogy nem Thomas Saylorral állok szemben, de pár virág neve nem bizonyít semmit, ezért tőrbe kellett csalnom, hogy felfedje hová is, rejtette a fekete orchideát. A rendőrség az egész házat és a birtokot is átkutatta, ám én biztos voltam benne, hogy ez a nemes virág nem hagyta el az épületet.

   Nagyszerű tervemet az ember leghősibb félelmére alapoztam, aminek tárgya nem más, mint a tűz. Tudtam, hogy ha ezen az estén tűzvészt sikerül csinálnom, akkor az ember a számára legfontosabb dolgot fogja menteni és így is lett. Morrison százados segítségével egy gázpalackból biztonságos lángokat engedtünk ki az ablak alatt, mire ez a férfi rögtön odarohant közel a tűzhöz, hogy kimentse azt a kék orchideákat tartalmazó cserepet.

   -Nem akarom megzavarni – mondta Marsha. -, de a virágszirmok kékek és nem feketék.

   -Kiváló meglátás, hölgyem, a virág valóban kéknek látszik, de valójában fekete. – Laroche az értetlenséget látva odasétált egy dohányzóasztalhoz, amin egy kancsó víz állt. Fölemelte odament az orchideához, majd lassan és óvatosan a virág szirmaira kezdte önteni. – Bizonyára hallottak már a rózsafestés művészetéről. Franciaországból eredeztethető és a rózsa szirmaira különböző környezetbarát festékkel fölvitt, mintákat rajzolnak.

   Lassanként kezdett a virág kék színe sötétedni és a leveleiről lecsepegő vizet is kékre színezte a festék.

   -Álcázásra kiválóan működött ez az anyag, ha nem lett volna az áltűz, talán soha nem derült volna ki az igazság. – mondta elégedetten Laroche. – Most már érdemes lenne lerántani a leplet ennek a férfinak a valódi személyiségéről Százados.

   Morrison megköszörülte a torkát, majd megszólalt.

   -Elküldtünk a dél-afrikai kollegáknak egy fényképet erről az alakról, akik fölkeresték a nagy köztiszteletben álló valódi Thomas Saylor főkonzul urat, aki azt a vallomást tette, hogy a fényképen látható férfi az ő személyi titkára, Steve McCluskey, aki nemrégiben rejtélyes körülmények közt eltűnt.

   Laroche McCluskeyra fordította tekintetét, aki márt tudta, hogy nincs menekvés. Morrison százados megbilincselte a férfit, majd a jogait olvasva a rendőrautó felé vezette, ahogy egykoron Larochesal tette.

   - McCluskey a Mr. Saylornak küldött gyásztáviratot elolvasta és elhatározta, hogy megszerzi a vagyon Saylorra eső részét. Mindent alaposan kitervelt és véghez vitt. – fejezte be Laroche. – Csak egyetlen dolgot felejtett el, ami felfedte a kilétét: „Aki a virágokat szereti, az rossz ember nem lehet.” És azok a bizonyos virágok ezúttal is lebuktattak egy rossz embert.