Cuba Libre

A Zsolnay Porcelánmanufaktúra "Asztali kultúra" pályázatán harmadik helyezett, irodalmi kategóriában győztes krimi novellám. De vajon ki a gyilkos?

   -Zsuzsa, ez a pulyka valami mennyei! – mondtam, és megerősítés képpen, a tányéromon lévő utolsó falat gesztenyével töltött pulykába szúrtam villámat. Csodálatos vacsora volt. A kukorica gombócokat körül ölelő szilva krémleves, lágy volt, mint a tejszín és olyan jól el lettek találva a szilvához passzoló fűszerek, hogy bizton állíthatom, ennél jobban el sem lehetne készíteni ezt az ételt. A második fogás, már akkor elindította az ízlelőbimbóim érzékeit, amikor azt a gyönyörű, fényes bőrű, köret ágyra fektetett pulykát behozta az inas egy ezüst tálon egyensúlyozva. Várakozásaimat igazolták az ízek mesés harmóniája és a társaság többi tagjának arckifejezései is mind, a kulináris élvezeteket tükrözték – Őszintén mondom, mennyei!

   -Köszönöm, Péter! A receptet még a nagymamámtól örököltem, aki egy francia étteremből szerezte, úgy hogy vacsora után bement a konyhába és addig nem volt hajlandó otthagyni a séfet, amíg az el nem árulta neki a töltelék titkát.

   -El is hiszem, hogy utánajárt. – mondta feleségem, Gabi.

   -Kiváló választás volt hozzá ez a portói! – szólt közbe az egyébként csendesen falatozó Gábor.

   -Meghiszem azt! Borrelho pincészetből való, 1863-as évjáratú. Tavaly vásároltam egy borárverésen. Elég borsos ára volt, de most már látom, hogy megérte. – mondta a házigazda, Zsuzsa férje, Károly, arcán sznob büszkeség mosolyával.

   -1863?

   -Bizony! Már régóta kerestem ebből az évjáratból, de sokáig…

   Nem nagyon figyeltem Károly lelkes beszámolóját az értékes borairól, amit minden egyes összejövetelünkkor előad.

   Karácsony első estéje volt. Minden évben összeülünk az ünnepek alatt valamikor, jókat eszünk, beszélgetünk, egyszóval jól érezzük magunkat. Idén Károlyék voltak a házigazdák, az ő fényűző házuk ebédlőjében ültük körül gyönyörűen terített, kerek asztalt. Ebben az évben Károly meghívta lányuk, Nóra fiatal vőlegényének, Sándornak a szüleit is, hogy a két család jobban megismerhesse egymást. Bordásy Károly a leggazdagabb magyar orvosok egyike volt és ezt jól tükrözték a kristály borospoharak, a makulátlan damasztterítő és a gyönyörű Zsolnay étkészlet is, amiből vacsoránkat fogyasztottuk. A míves porcelán tányérok szélére virágok, a közepükre, pedig kék tollú főnix madarak voltak festve. Ez a minta ismétlődött meg az egész katonás terítésen, az összes tálon, a fűszertartókon, még a szalvétagyűrűkön is, de mind közül a legszebb az asztal közepén álló porcelán váza volt, amiben festéséhez idomulva egy csokor kék liliom foglalt helyet, amit több oldalról is ezüst tartóban álló, égő, kék viaszból készült gyertyák vettek körül. Nyolcan ültünk az asztal körül. Tőlem balra ült feleségem, Gabi, mellette a vőlegény szülei, Éva és Géza, tőlem jobbra, pedig Sándor és Nóra mellett a házigazda Károly és neje Zsuzsa ültek.

   -… és így sikerült lelicitálnom az árverésen azt az orosz üzletembert. – fejezte be Károly a borászati előadását.

   -Hát ez fantasztikus! –mondta Gábor.

   Csendet megtörve, így szóltam az ifjú vőlegényhez:

   -Sándor, ha megengeded, megkérdezném, hogy hogyan ismerkedtél össze Nórával?

   -Bordásy úr mutatott be Nórának egy partin, és mondanom sem kell, rögtön egymásba szerettünk. Négy hónapja el is jegyeztem Nórát és egy hónap múlva lesz az esküvőnk a Mátyás templomban. – mesélte lelkesen Sándor. Miközben beszélt egy pillantást vetettem a jobbján ülő Nórára, de nagy meglepetésemre arcáról unalmat és undort láttam visszatükröződni.

   -Bizony ám! – mondta Károly büszkén, majd Gáborhoz intézte kérdését. - Megkínálhatlak egy kiváló, kubai, Cohiba Behike szivarral?

   -Szívesen elfogadnám.

   Károly öléből az asztalra tette az asztalkendőjét, fölállt és elsétált a dolgozószobája felé. Többen is halk csevelybe kezdtek, amikor Nóra hirtelen felállt és apja után sietett. Senki nem tudta mire vélni a dolgot.

   Már elég sokat ittam az este folyamán, ezért elnézést kértem és a mosdó fele vettem az utamat. Amikor a folyósón Károly dolgozószobája előtt elmentem, az ajtó mögül veszekedés hangjait hallottam kiszűrődni.

   -Apa nem érted meg, hogy nem fogok hozzámenni? Ki nem állhatom. – mondta hangosan Nóra.

   -Erről nem nyitok vitát. Hozzá fogsz menni, ha addig élek is!

   -De, apa én mást szeretek!

   -Ha nem mész hozzá Sándorhoz, akkor egy forintot se fogsz tőlem kapni soha az életben és halálom után sem.

   -Ezt nem teheted!

   Lépéseket hallottam az ajtó felé közeledni, ezért elsiettem a fürdőszoba felé. Mire visszatértem az ebédlőbe már megint mindenki ott volt és Károly éppen akkor vette ki a cseresznyefa ládikából a márkás, kubai szivarokat. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában. Leültem az asztalhoz, engem is megkínáltak a dohánnyal, de elutasítottam.

   -Gyertek, menjünk ki a teraszra, gyönyörű ilyenkor a panoráma. – indítványozta Károly, az ablak felé intve a füstölgő szivart tartó kezével.

   Mindenki felállt az asztal mellől és a szomszéd szoba indult, ahonnan a terasz ajtaja nyílt.

   -Vegyük föl a kabátunkat, mert nagyon hideg van odakint! – mondta Gabi és a másik két nővel együtt elmentek az előszoba felé. Amint távoztak, egy makulátlan öltözékű inas lépett be a szobába és elkezdte leszedni a tányérokat az asztalról.

   -Gyerünk, addig menjünk előre! – indítványozta Károly.

   Hátunk mögül egy nagy koppanás hallatszott, majd több kisebb. Mindhárman hátranéztünk, visszamentünk és láttuk, hogy az inas az asztal alatt, a földön térdepel és a szőnyegen szétgurult, a dobozukból kiesett szivarokat szedegeti össze.

   -Maga meg mit csinál? – kérdezte felemelve hangját Károly.

   -Elnézését kérem, uram, de véletlenül lelöktem, amikor…-szabadkozott az inas.

   -Hogy képzeli? Ezek méregdrága kubai szivarok, a legjobb fajtából. Szedje azonnal össze! – rivallt rá az inasra majd dühét lecsillapítva, visszaváltott a szívélyes házigazda szerepére. – Gyertek! Gyönyörű a kilátás ilyenkor.

   A terasz hóval borított kőkorlátján áthajolva hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Budapest fehérbe öltözött estére és ragyogó ékszerként viselte magán az ünnepi fényeket. Kis késéssel, a hölgyek is megérkeztek és pár percig mindenki csak a mesés panorámát nézte némán.

   -Ott a hegyoldalban kinéztünk egy nagy házat Nóráéknak, majd egyszer együtt elmegyünk és megnézzük. –mondta Károly.

   -Az, nagyszerű lenne! – mondta Gabi.

   Pár perc után dideregve visszamentünk az ebédlő be és visszaültünk a székekre. Az asztalon csak a porcelán vázában nyugvó liliomok, a borosüveg, a félig vörös itallal teli ólomkristálypoharaink és Károly szivaros doboza maradtak, a régi tányérok helyére, főnixes festésű desszertes készlet, az asztal közepére, pedig egy talpas tálalón nyugvó angol almatorta került. Károly rögtön leült az asztalon lévő cseresznyefa dobozkához és azt kinyitva vizsgálgatni kezdte szivarjait. Mi is leültünk az asztal köré és szemünket az ínycsiklandó finomságokra függesztettük.

   -Károly ez a szivar fenséges! – mondta Gábor kifújva a sűrű fehér füstöt.

   -Nekem is az egyik kedvencem. – mondta Károly, majd feleségéhez fordult, aki épp nagyot kortyolt a portóiból. – Megkínálnám a vendégeket, abból az isteni belga bonbonunkból. A szív alakú bonbonierben van?

   -Igen, de nem a komódban, hanem a… – mondta Zsuzsa.

   -Akkor hol?

   -Aaaa! –nyögte Zsuzsa, de hallatszott, hogy ez már nem a válasz része. A hangja ordítássá erősödött, majd hörgésbe fordult. Székéről leborult a földre és tátott száján át, üvöltött, ahogy csak bírt. Miközben leesett a pohara a padlóra zuhant és ott ripityára tört. Károly azonnal felugrott és odatérdelt felesége mellé és kezét annak halálrávált, kínlódó arcára tette.

   -Zsuzsa! – zokogta. – Neee! Istenem neee!

   Mindnyájan odamentünk és körbeálltuk őket. Körbenéztem a többieken. Hihetetlenül meg volt rémülve mindenki. Úgy fél percig tartott Zsuzsa haláltusája, aminek végén elcsendesedve elernyedt férje kezében. Az üvöltése, míg élek az emlékezetembe véste magát és így volt ezzel mindenki más is a szobában lévők közül.

   Lihegve szedtem a lépcsőket. A Kálvin tértől nem messze lévő, egy állandó portással felszerelt ház negyedik emeletére siettem. Nagyokat fújtatva kopogtam be a 22/B számú ajtón, ami mögött barátom Bernard Lexton, magándetektív lakott. Az ajtó résnyire kinyílt és egy magas, pedáns öltözékű inas jelent meg.

   -Jó napot! Mr. Lextonhoz jöttem.

   -Kit jelenthetek be? – kérdezte, mire én azonnal átnyújtottam neki a névjegyemet régi szokás szerint.

   Kis idő múlva, biztonsági lánc csörögésére figyeltem fel, majd az ajtó kitárult és az inas beljebb tessékelt a nappali szobába. A szoba angolos berendezése híven tükrözte lakója nemzetiségét, aki akkor épp egy nagy fotelban ült és újságot olvasott. Amikor meglátta, hogy beléptem, félrerakta, és felállva széttárta a karjai felém és így szólt:

   -Drága barátom! De örülök, hogy látom. – lelkendezett a középmagas, úriember, ezős angol akcentussal. – Jöjjön, üljön le ide velem szemben. Éppen az ötórai teámhoz készültem. Remélem velem tart!

   -Természetesen, Lexton. De sajnálatos módon látogatásom nem magántermészetű.

   -Mondja Péter, miben segíthetek! – mondta Lexton arcáról a vidám mosoly átváltott, a gondolkodó arckifejezésére.

   -Két napja, Gabriellával, együtt vacsoráztunk Bordásy Károllyal.

   -Az a gazdag, budai orvos?

   -Igen ő az. Minden évben összeülünk, valamikor az év vége fele, de most eljöttek a vacsorára Bordásy vőlegényének a szülei is. Épp a desszerthez készülődtünk, amikor Bordásy felesége, Zsuzsa, elkezdett fuldokolni és meghalt.

   Ekkor belépett Lexton inasa, kezében egy nagy tálcával, amin az angol teázás rítusához szükséges kellékek feküdtek. Az inas letette, majd meghajolva kiment a szobából. Lexton összedörzsölte két tenyerét, majd kezébe vette a lila virágokkal és zöld indákkal díszített, teáskannát és a két már említett festésű, Zsolnay csészébe töltötte a gőzölgő, barnás színű italt. A tálcán láttam fehér és barna cukrot, tejkiöntőt, citromlevet, kiskanalakat, szalvétákat, egy tálat rajta válogatott angol vajas és lekváros kekszekkel, kisebb péksüteményekkel, egy másik tányéron pedig, bagettből készített koktél szendvicsek lazacos, kaviáros, sonkás és padlizsánkrémes feltéttel.

   -Tejet? – tette föl Lexton az egyirányú kérdést, mivel, ha nem kértem volna a teámba, talán egy életre, magamra haragítom az angolt.

   -Igen, kérnék. – mondtam látva, hogy a teám, tejeskávé színűvé változik. Beletettem még egy kanálka barnacukrot, a csészealj szélére tettem pár kekszet, majd hátradőltem a kényelmes fotelban.

   -Folytassa Péter, csüngök a szavain! – mondta és beleharapott egy kis, háromszögletű szendvicsbe.

   -Mind a férj, mind a rendőrségi orvos szakértő megállapította, hogy az asszony halálát a borba szórt ciánpor következtében bekövetkező mérgezés okozott.

   -Hát ez nagyon különös, barátom. – dünnyögött Lexton.

   -A rendőrség első számú gyanúsítottja a férj, mint mindig, de se indítékuk se bizonyítékuk nincs. Lexton, mint régi jó barátot kerestem fel önt, hogy megmentse egy másik jó barátomat.

   -Péter önért mindent megtennék, de a barátja elég nagy slamasztikában van. Mérgezésnél az orvos férj párosítás már kettős befutónak számít. De ne aggódjon, csak mondjon el mindent sorjában.

   A kezemben lévő gyömbéres kekszet kicsit megmártottam a teámban, de barátom szúrós nézését látva inkább belekezdtem a történetbe. Beszámoltam neki a jelenlévő személyekről, az ülésrendről, a vacsora pontos menetéről és étlapjáról, a szivarosdoboz kiborulásáról és elárultam neki, hogy milyen veszekedést hallgattam ki véletlenül. Néha rákérdezett pár apróságra, de jobbára csendben hallgatta beszédemet.

   -Nagyon érdekes. – mondta a teáscsészéjébe bámulva. – És szövevényesebbnek látszik, mint amilyen. Miért pont szegény Mrs. Bordásy kapta a mérgezett poharat?

   -Fogalmam sincs Lexton.

   Az lenne az ésszerűbb, ha Bordásy Károlyt akarná valaki eltenni láb alól, mert neki bizonyára sok ellensége van. De nem így történt. Nem ő lett az áldozat és gyanúsítottból is csak nyolc van. Ugyanis, véleményem szerint, az asztal körül helyet foglaló emberek közt kell keresnünk a gyilkost.

   -Az még megértem, hogy engem is beleszámolt, de az áldozattal együtt voltunk nyolcan.

   -Mrs. Bordásy öngyilkosságot is elkövethetett, nemdebár?

   -Igaza van, Lexton!

   -Elég ritkán szoktam tévedni, barátom. – mondta Lexton, arcán önelégült mosollyal. – Megkérném, hogy a szivarosdobozról mondjon el mégegyszer mindent, mert úgy érzem ez a legforróbb nyom, amin elindulhatunk.

   -A szivarosdoboz?

   -Az, bizony! – mondta és a kezével, amit addig a porcelán teáskanna fedelénél melengetett, felvette a kis ezüst kanalát és megkeverte vele a csészéjében lévő karamelles árnyalatú italt.

   -Hát, jó. Miután befejeztük a vacsorát, Bordásy kiment a dolgozószobájába, majd behozta a cseresznyefa dobozkát. Valamilyen kubai szivar volt benne, megkínálta a férfiakat, de én elutasítottam. Az asztalon hagyta, amikor kiindultunk a teraszra és az inas, a teríték leszedése közben lelökte.

   -Hogyan lökte le? – kérdezte szemöldökét összébb húzva.

   -Pontosan nem láttuk, mert háttal voltunk, de a hangokra visszafordulva láttuk, hogy a földről szedegeti össze a szétgurult szivarokat.

   -Merre esett le a ládika?

   -Ha jól emlékszem balra, két szék közé.

   -Értem. Folytassa.

   -Mire visszajöttünk a teraszról, Bordásy rögtön leült az asztalon lévő doboz előtti székre, kinyitotta a ládikát és kezébe véve vizsgálgatni, kezdte szivarjai épségét. Azt hiszem ennyi.

   -Köszönöm, drága barátom, sok mindenre fényt derített, azzal, amit elmondott nekem. Ha nem esne nehezére, kérje meg Mr. Bordásyt, hogy hívja össze a társaságot holnap vacsorára és megígérhetem fény fog derülni a Mrs. Bordásy gyilkosának személyére.

   -Feltétlenül szólok neki. – jelentettem ki izgatottan.

   -Hát, hogy ezzel a problémával végeztünk, remélem, még marad, mert szinte bizseregnek az ujjaim, hogy eljátsszam önnel azt a Mozart négykezes darabot.

   -Hát persze, Lexton, magának mindent.

                                                                                             *

   -Károly, magyarázza már meg, mit keresünk itt?

   -Én is csak annyit tudok, hogy jön egy vendég, aki fényt deríthet arra, hogy ki ölte meg a nejemet az a borzalmas vacsora résztvevői közül.

   -Felháborító feltételezés, hogy köztünk van a gyilkos. Lehet, hogy csak véletlen baleset volt.

   -Nem hiszem, hogy ha valaki hidrogén-cianid port szór az ember borospoharába, az baleset lenne! – mondta ingerülten Károly.

   -Ne beszéljen velem ilyen hangnemben, Bordásy! Egyelőre, maga az elsőszámú gyanúsított. Orvosként bármikor hozzájuthat a gyógyszerészeti méregszekrényből. – válaszolt, vörösödő fejjel Géza.

   -Csak, hogy tudja, a gyógyszerészek nem használnak súlyosan mérgező rovarirtókat.

   Vitájukat csengő hangja szakította félbe. Minden vendég a társalgóban gyülekezett különféle aperitifek társaságában, és már csak a titokzatos vendégére vártunk. Az inas az ajtóhoz sietett, beengedte és az említett szobába kísérte a didergő Lexton. Az angol levette és átnyújtotta az inasnak a fekete ballonkabátját és kalapját. Megállva végigmért minket, majd alig halhatóan ezt mondta:

   -Nagyszerű. – hangját normális erejűre növelve folytatta. – Ladys and gantlemans, hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Bernard Lexton és magándetektív vagyok. Jóbarátom, Sóvári Péter mesélt nekem a néhány napja ebben a házban történt sajnálatos eseményekről. Ezúton is szeretném kifejezni őszinte részvétemet.

   Mondandóját befejezve kérdőn Károlyra nézett, aki láthatóan olvasott barátom szeméből és így szólt:

   -Menjünk az ebédlőbe! A vacsora tálalva van.

   Lassan lépkedve átvonultunk a szobába, amibe amint beléptünk, mindenki megborzongott, kivéve Lextont, akinek láthatólag érdeklődése egyre csak növekedett. A szoba közepén álló, kerek, hosszú fehér terítővel leterített asztalon már várt minket a vacsora. Többen is le akartak ülni találomra az egyik székre, amikor Lexton megáljt parancsolt.

   -Ha megengedik, én állítanám össze a megfelelő ülésrendet. – mondta mosolyogva, majd mindenkit egyenként leültetett a karácsonyi vacsorán elfoglalt helyére, és Zsuzsa megüresedett helyére ült maga.

   A teríték most is legalább olyan mesés volt, mint legutóbb. A Zsolnay porcelán márkája maradt, de ezúttal kicsit modernebb festésű került az asztalra. A virágokat és madarakat fölcserélték az arany szegélyű, mélykék, íves formák. Tányérok peremén körbefutó kör, a mártásos tálat átfogó gömbölyded alakzat, a levesestál fogantyúján lesikló kék szalag. A kristálypoharak helyett most gömbölydedebb, vékonyabb falúak álltak az asztalon, a mérgezett bor emlékét is elűzve az asztaltól. A tökéletes háromszögre hajtott, a porcelánokon lévő kék színnel teljesen megegyező színű szalvétákra fektetett ezüst evőeszközök tökéletes párhuzamban álltak egymás mellett, mintha vonalzóval mérték volna köztük a távolságot. A természetet képviselve az asztal közepén lévő világoskék búzavirágokkal díszített váza volt, amibe ezúttal is egy csokor kék liliom került.

   Mindenki némán ült és a többieket figyelte árgus szemmel. Károly látszott közülük a legidegesebbnek és minduntalan Lextont nézte a szeme sarkából. Kis idő múlva az inas behozta a finomabbnál finomabb fogásokat, egészen a bárányhúslevestől, a gombás szarvasragu pörköltön keresztül, egy Ezeregyéjszaka nevű, szederkrémes, mandulás tortáig. Az ínyencségek megoldották az emberek nyelvét, de csevegésük erőltetett és főként politikai hangvételű volt, úgyhogy ezt nem is részletezném.

    Már mindenki végzett és csak Lextonra vártunk, lassan falatozta a süteményt és állíthatom nem volt olyan falat, ami után nem dicsérte volna a szakácsnő szakértelmét. Mire letette villáját és a szalvétával törölgetni, kezdte a száját, már mindenki összes idegszála pattanásig feszült, kivéve talán Nórát, aki éppen egy kis kortynyi bort lötykölt a pohara alján.

   -Hát ez a vacsora valami fenséges volt, Mr. Bordásy! – dicsérte Lexton. – Tudják, mi lenne mesés most? Egy jófajta, kubai szivar.

   -Ha kívánja, hozok egyet. – mondta Károly és már állt is fel, amikor Lexton megszólalt.

   -Ha kérhetném, hozza ide az egész dobozzal. – mondta Lexton.

   -Rendben. – mondta Károly, kisietett a dolgozószobájába, majd a cseresznyefa szivarosdobozzal visszatérve leült az asztalhoz. Kinyitotta a ládika fedelét, mindenkit körbekínált, de Lextonon kívül senki nem fogadta el.

   -Menjünk ki a teraszra szívni egy kis friss levegőt! – ajánlotta Lexton és felállva, már el is indult a nappali felé.

   Teljesen megrökönyödött mindenki, és ha nem ismerném barátom zsenialitását, azt mondtam volna, hogy megzavarodott. Kíváncsi voltam az igazságra ezért követtem az angolt. Pár pillanat után mindenki belátta, hogy nem tehetnek mást ezért, mind kijöttek a pompázatos kilátást megcsodálni. A panoráma látszólag csak Lextont kötötte le, akit teljesen elragadott a látvány.

   -Micsoda fények! A jó öreg Londonra emlékeztetnek. A Duna, mint a Temze szeli ketté Budapestet!

   Úgy öt perc áradozás után, végre visszamehettünk a látszólag értelmetlen időtöltésnek végetvetve. Károly rögtön leült a szivarosdobozhoz, majd a többiek is elfoglalták a helyeiket.

   Lexton belekezdett a mondandójába.

   -Két nappal ezelőtt, közös ismerősünk, Sóvári Péter, meglátogatott a lakásomon és elmesélte, hogy karácsony első estélyét evvel a társasággal töltötte. Mindnyájan tudjuk milyen sajnálatos kimenetelű esemény történt akkor. Bordásyné Zsuzsanna a portóijába szórt hidrogén-cianidtól, mérgezés áldozata lett. Bizton állíthatom, hogy a gyilkosa itt ült aznap az asztalnál.

   Fészkelődés támadt, de senki sem szólt közbe.

   -Az inast rögtön kizártam mivel semmi oka nem lett volna a ház asszonyát megölnie. Az első kérdés, amit figyelembe kellett vennem, hogy Mrs. Bordásy nem lett e- öngyilkos?

   -Hogy feltételezhet ilyet a feleségemről? –csattant föl Károly.

   -Megnyugtathatom, hogy nem így történt. Péter elmondása szerint semmi oka nem volt rá Mrs. Bordásynak, sőt kifejezetten boldog volt a lánya elkövetkezendő esküvője miatt. Ezt kizárva maradt hét ember a listámon. Megbizonyosodtam róla, hogy bárki beletehette a ciánport a borba teljesen észrevétlenül. A férfiak az asztalról leesett szivarosdoboz által keltett zűrzavarban, a hölgyek, pedig mielőtt a teraszra kimentek volna.

   De sajnos itt zsákutcába futottam, mivel rá kellett döbbennem, hogy a jelenlévők közül senkinek nem volt indoka a Bordásyné halála. Senkinek. Ekkor villant belém a minden darabkát helyére illesztő momentum. Mindennek a kulcsa egy tárgy volt ami most is az asztalon fekszik. És ez nem más, mint a szivarosdoboz.

   -A szivarosdoboz? – bukott ki Nórából, aki épp akkor tette le fanyargó arckifejezéssel a majdnem tele lévő borospoharát.

   -Pontosan, Miss. Bordásy. Véletlen műve volt az egész de mindent megváltoztatott, mégpedig azzal, hogy leesett a földre. Szegény inas véletlenül lelökte, majd amíg önök nem voltak a szobában, összeszedte és felrakta az asztalra. Csak nem oda, ahol előtte volt. Az inas, aki elég zaklatott lehetett, Mr. Bordásy haragjától, figyelmetlenségből a szivarosdobozt Bordásy Nóra széke elé tette az asztalra, nem pedig Bordásy Károlyéra. Amikor visszatértek a teraszról, Mr. Bordásy azonnal leült a szivarosdoboza előtti székre, észre sem véve a helycserét. A többiek is leültek mindenki eggyel jobbra lévő székre, mint, ahogy a vacsora kezdetén.

   Itt volt a csavar az egész történetben, mivel a mérget még az átrendeződő ülésrend előtt tették a portóiba, tehát világossá válik, hogy a mérget nem is Mrs. Bordásynak szánták. Hanem Bordásy Károlynak.

   -Micsoda? – hördült fel Károly. – Hogy a feleségem halt meg helyettem. De hisz ez borzasztó!

   -Így törtét Mr. Bordásy. – fűzte tovább Lexton. – Bordásyné kapta meg a mérget maga helyett. Innen már viszont igazán gyerekjáték volt az egész. Az egyetlen ember, aki Mr. Bordásy halálát, akarta az a tulajdon lánya volt, Nóra.

   Nóra bájos arca vörösre váltott és száját kitátva üvölteni kezdett.

   -Honnan veszi ezt a badarságot? Miért akartam volna én az apámat megölni?

   -Kedves barátom, Sóvári Péter, véletlenül kihallgatta az ön és édesapja közt folyó vitát, amit a dolgozószobában folytattak le. És ez bizonyítja azt, hogy ön, aki nem akart hozzámenni az apja állttal kiszemelt vőlegényhez, Sándorhoz, de ha ezt nem tette volna meg a gazdag élettől is búcsút kellett, volna vennie, ami egy ilyen jó családba született lánynak szinte elképzelhetetlen volt.

   -Ez még nem bizonyít semmit. Sóvári úr szava nem ér semmit.

   -Ez igaz hölgyem, most megfogott! – mondta mosolyogva Lexton.

   A lány elégedett pillantással pillantott apja felé.

   -El is felejtettem, hogy kísérletből, ma is kipróbáltam a legutóbbi vacsorán történő, véletlen helycserékre. Megkértem az inasukat, Lászlót, hogy amíg kint leszünk, tegye a szivaros dobozt a ma este általam elfoglalt helyre. És lám csak, lám sikerült. Ha jobban megnézik most a múltkorival ellentétes irányba fordultunk el.

   Itt Nórára nézett mosolyra húzva száját.

   -Tehát, az apja pohara most az ön kezében van. – mondta és a Nóra kezében lévő borospohárra mutatott.

   Nóra megmerevedett és eltátotta a száját, remegés futott rajta végig, majd riadtan fölkiáltott.

   -Hívjanak azonnal orvost! Ez a bor mérgezett!

   Lexton odasétált egy kis asztalon lévő antik telefonhoz, és tárcsázás nélkül beleszólt:

   -Jöhetnek, felügyelőúr!

   Még be sem fejezte és egy magas, bajszos férfi lépett be a szobába két egyenruhás rendőr kíséretében, akik azonnal közrefogták a holtsápadt Nórát és megbilincselték.

   -Itt a beismerő vallomás tálcán kínálva, hölgyeim és uraim! – nevetett Lexton. Értetlenségünket látva folytatta. – Sejtettem, hogy Miss. Bordásy ma újra megpróbálja megölni az apját, ezért megkértem Lászlót, az inast, hogy a szivarosdoboz áthelyezése után Mr. Bordásy borospoharát öntse ki, tegyen helyére újat, és abba csepegtessen egy kis gyomorkeserűt. Sejtettem, hogy ha Nóra megtudja, hogy nála van az apja pohara, akkor rögtön társítja a bor kesernyés ízével és önmérgezése hite miatt, rögtön orvost hivat. É ezzel Miss. Bordásy beleesett Bernard Lexton csapdájába. És most igyunk Bordásyné Zsuzsanna emlékére!

   Teljesen elhűltünk a rejtély megoldásától, de mindnyájan magasba emeltük poharainkat, mind Zsuzsa emlékére, mind Lexton tiszteletére.