Cuba Libre

A Litera "Nemzeti állatkert" című pályázatára írtam ezt az állatmesét (Dóra Kinga álnéven, hátha a nem túl fényes munkakapcsolatunk miatt hátrányból indulnék), amelynek a pályázat szerint egy aktuális magyarországi témát kellett bemutatnia. Hogy mi ez a téma azt észre lehet venni, legalábbis remélem. Az eredményről, majd csak késöbb tudok beszámolni.

   Zord tél vonult végig az Északi-hegyek erdein. A farkasordító hidegben az erdő állatai már azt hitték sosem fog véget érni a fagyos évszak, amikor egy márciusi reggelen arra ébredtek, hogy a fákról lecsüngő jégcsapok cseppjei zenélnek, ami a tavasz elérkeztének csalhatatlan jele volt a természetben. A fehér hótakaró lassan olvadni kezdett, a napsugarakban és a keletkező pocsolyákban madarak fürdőztek, dallamos énekükkel üdvözölve a tavaszt.
   Micó, a medvék királya épp hogy a másik oldalára akart fordulni, amikor a füle botját megpiszkálta valami észveszejtő ricsaj.
   -Mi a fene lehet ez ilyenkor? - morgolódott a medve előbújva a barlangjából. – Ki
merészel  engem megzavarni, mikor téli álmot alszom?
   A medve hunyorogva körbekémlelt a barlangja előtt, majd megpillantott egy énekesmadarat, aki egy ágon ülve fütyörészett.
   -Eljött a tavasz, eljött végre, nézzetek csak fel az égre! Se egy felhő, se egy bodor! Medve koma miért oly komor? – énekelte a pacsirta.
   -Vlagyimir, gyere már! Mit keres itt ez a mitugrász? – brummogta fajtársának, aki az erdő fái közül rohant ura hangjára.
   -Itt is vagyok, felséges Micó! – vágta magát haptákba a zömök medve a hatalmas Micó előtt. – Örülök, hogy újra láthatom a Pacsirta-hegy felséges uralkodóját!
   -Mi ez a nagy dalolászás itt kora reggel? – förmedt rá Micó.
   -Énekesmadarak, felség! – jelentette ki Vlagyimir.
   -Azt én is hallom te agyalágyult! – bömbölte Micó. – De mit keres az én birodalmamban egy ilyen idegesítő állat?
   -Mert ez a madár itt honos. Pacsirta. A felséged birodalma is róluk kapta a nevét. Pacsirta-hegy, ugye ez elég nyilvánvaló… - tájékoztatta Vlagyimir az uralkodót, de Micó beléfojtotta a szót.
   -Ekkora szemtelenséget! – háborodott fel a medvék királya. – Ezt nem tűröm! Felségárulás! Vlagyimir! Hozza elém, aki elnevezte ezt a hegyet Pacsirta-hegynek! Bitófára az árulóval! Ki hallott még ilyet…
   -Felségem, engedelmével megjegyzem, hogy még annak idején, amikor a madarak lakták ezt az erdőt, akkor nevezték el imígyen Pacsirta-hegynek… - mondta Vlagyimir fülét farkát behúzva.
   -Szóval így állunk! – szuszogta Micó. – Ebben az esetben nincs mit tenni… Vlagyimir! Diktálok!

   Másnap reggel az erdő állatai egy hirdetményre lettek figyelmesek. Minden második fára odaszegeztek egy pergament, amire durva, szögletes betűkkel írtak valamit, alatta, pedig egy medve mancsának nyoma díszelgett. Az erdő állatai mind a szórólapok köré gyűltek, de a legtöbb nem értette, hogy mi van a lapokra írva. A bölcs bagoly leszállt egy hirdetőoszlopnak használt tölgyfa alsó ágára és elhuhogta a többieknek a kiáltvány szövegét.
   -„Közhírré tétetik! A Pacsirta-hegy ezentúl neveztessék Medve-hegynek! Aki ezentúl más néven illeti, az halálnak halálával hal! - IV. Micó, a Medve-hegy királya” - olvasta föl a bölcs bagoly.
   -Hallottatok ti már ekkora sületlenséget? – hahotázott a harkály az egyik fáról lenézve. – Még hogy Medve-hegy! Ki hallott még ilyet?
   -Mióta világ a világ Pacsirta-hegynek hívták ezt a vidéket, ahogy az a Nagy Andersenben meg vagyon írva! – válaszolta a bagoly.
   -De mégis, kit érdekel? Ezek a botfülű medvék egy szót sem értenek madárul! Így abba sem üthetik bele a pisze orrukat, hogy ki miként hívja a Pacsirta-hegyet! – zárta le a vitát a harkály és egy adag havat lerázva szárnyaival, felrebbent a magasba.

   Micónak a fülébe jutott a madarak nemtörődöm csevelye, így borzalmas haragra gerjedt. Mi értelme a törvényének, ha nem tudja betartatni, hisz egyik medvéje sem beszélte a madarak nyelvét.
   -Felséged, lenne egy javaslatom! – morogta Vlagyimir és megosztotta a tervét a királlyal.
   Másnap reggel a Pacsirta-hegy lakóit újabb meglepetés érte: a régi hirdetmény pergamenjeit letépkedték, és a helyükre vörös plakátokat tűztek, vastag, fekete medvekarmolásos szöveggel teleírva.
   A bölcs bagoly már ott ült előtte, az egyik hirdetményt olvasta föl az értetlenkedő erdei állatoknak.
   -A mai naptól fogva Csőrtörvény lép életbe a Medve-hegyen! Aki a madarak nyelvén mer megszólalni a medvék országában, az halálnak halálával hal! - IV. Micó, a Medve-hegy királya - fejezte be a bölcs bagoly az új törvény ismertetését.
   Ha lehet a madarak felháborodása még nagyobb lett, mint az előző törvény kihirdetésénél. Mindenfelé hangos csivitelést és károgást lehetett hallani, értetlenség és indulat fűtötte madarak repdestek zavarodottan a fák között.
   Azonban egy pillanat alatt minden szárnyas elhallgatott. Megérkezett Micó. A medvék királya döngő léptekkel közeledett az erdei tisztás felé. Minden madárnak torkára forrt a szó, mindenki féltette a tollas hátsóját az erdő urától.
   -Mit hallok én itt, madárkáim? – kérdezte Micó gunyorosan.
   -Brumm-brumm…- mondta a pacsirta és fölszállva az ágról egy nagyot pottyantott a medvék királyának fejére.